Ákos: A Bibliakritika jelentősége
A bibliakritikai szemlélet
A kezdeti bibliakritikának nagy szerepe volt a bibliai racionalizmus
kialakításában. A bibliai racionalizmus a németországi bibliakritika neve,
teológusainak nagyobbik része a kereszténység védelméért tette a kritika
tárgyává a Bibliát, ám tevékenységük megnyitotta az utat a magasabb szintű
kritika felé.
Andreas Karlstadt (1520) tagadta a mózesi könyvek mózesi szerzőségét, de nemcsak
ezt, hanem elvetette az eucharistiát is, és miképpen Luthert segítette a
reformációban, úgy fordult ellene akkor, amikor a megváltástanról kellett
vitáznia Lutherrel.
Andreas Masius (1574) már azt tartotta, hogy az Ószövetség összes könyvét
összeállították, ám egyvalaki dolgozta át, méghozzá Ezsdrás. Masius volt az
első, aki arám nyelvtant és szótárt szerkesztett. A humanista vonal a történelmi
szövegkörnyezetet kutatta, ennek alapján párhuzamokat találtak a pogány
vallásokkal. Ezt képviselte:
Hugo de Groot is aki az ószövetség magyarázatai mellett, egyébként a nemzetközi
jog megalapítója.
„Történeti Jézus kutatásának úttörője a német Hermann Samuel Reimarus. 1778-ban
közzétett, posztumusz műve nagy tiltakozást váltott ki. A szerző azt állította,
hogy Jézus követői, akik politikai messiást vártak, meghamisították mesterük
tanítását, mivel halála csalódást keltett bennük. Reimarus könyve az első olyan
„Jézus élete”, amely az evangélium tényein túllépő, azoknak sokszor ellentmondó
rekonstrukció. A kutatás élharcosa ihlette munkák eleinte kimondottan
racionalista irányt követtek: úgy olvasták az evangéliumokat, mint spirituális
igazságok jelképes ábrázolásait.”-írja DANIEL MARGUERAT
Reimarus tagadta a kereszténység természetfeletti eredetét. Szerinte az ember
isten ismeretével érkezik, és az erkölcs saját belső valóság, így nincs szükség
a vallások kinyilatkoztatásaira. Reimarus a deizmus német képviselője volt,
nézeteit "A természetes vallás főbb igazságai" című könyvében írja le. Jézus
életével foglalkozó könyve: Apologie oder Schutzschrift für die vernünftigen
Verehrer Gottes. „A racionális istenimádók apológiája”.
„Jézus pedig olyan morális tanító és politikai forradalmár, aki az ész és az
erkölcs tiszta elveit hirdette a zsidó közösségben. R. szerint ebből az is
következik, hogy Jézus nem isten, hanem ember, csodái és feltámadása pedig nem
más, mint legenda. R. úgy gondolta, hogy Jézus istenségének híresztelése és maga
a teljes evangéliumi hagyomány az apostolok csalásának köszönhető, akik egy
népvezér politikai kudarcát igyekeztek elleplezni az általuk kitalált
Jézus-történettel. R. művének, 'A racionális istenimádók apológiája' című
kéziratnak a fenti gondolatokat tartalmazó részeit 1774 és 1778 között 'Wolfenbütteli
töredékek' címen, névtelenül G. E. Lessing adta közre, a teljes kézirat
feldolgozására és kiadására pedig csak a 20. században került sor.”
hivatkozás: Von dem Zwecke Jesu und seiner Jünger, 1778. (4. Wolfenbütteli
töredék). Irodalom: A. Schweitzer: Von Reimarus zu Wrede 1-2.,
Vandenhoeck-Rupprecht, Göttingen: 1909-11. (HP)
MTA
John Lightfoot a szamaritánusok mózesi könyveit gondozta és az evangéliumok
ellentmondásaival foglalkozott. Lightfoot kétségbe vonta Jézus születésének
dátumát, csak a királyi udvar közbelépése mentette meg az anglikán egyházat
attól, hogy a klérus ne törölje a karácsonyt a naptárból. Az angol deisták a
humanista vonalat követve elvetették a Biblia ihletettségét.
Issak de la Peyrére úgy vélte, hogy Ádám csak a választott népek ősatyja, hiszen
a teremtés könyvéből úgy tűnik rajta kívül is éltek emberek, nézetei táptalajt
adtak az evolucionista elméleteknek.
Baruch Spinoza 1670-ben a Teológiai-politikai tanulmány című művében a
szerzőségi kérdést filológiai módszerekkel kutatja és az addigi elszórt
eredményeket összesítette. Munkája már nem csak a mózesi tekercsekre terjedt ki,
hanem a többi ótestamentumi iratra is.
H. B. Witter (1711) az I. Mózesben két forrást fedezett fel, az Isten nevének a
különböző volta, váltakozása okán. Az istennevek: Elohim, Jahve. Az ellenzők
zavarosnak találták az elméletét, mivel az istennevek egyformán előfordulnak
mindkét forrásban. A zavar oka: az Elohim név a jahvista szövegekben: páldul: I.
Móz. 3: 1-5, 31: 50, 33: 5. 11, illetve a Jahve név az elohista szövegekben: I.
Móz. 21: 33, 22: 11. 14, 28: 17-22. A zavart a későbbi szerkesztők okozták, akik
például Ábrahám történetébe jahvista betoldásokat tettek. Ábrahám történetét,
egy mítosszal átszőtt eredetmondának tartja a modern kritika. Az egyik forrás a
Jahve istennevet használja, ez a jahvista forrás, amely a déli országrészben
keletkezett i.e. 9. században. Ez a forrás is két különböző forrásra épül: az
egyik az ősjahvista forrás, a másik elbeszélő forrás, amely nem mutat nagy
érdeklődést a jahvista kultusz iránt. Ezek jellemzője a konkrét leíró stílus, az
antropomorfizmus. A másik forrás az elohista forrás, amely az Elohim istennevet
használja ez az északi országrészben keletkezett. Ez utóbbi jellemzője az oktató
stílus a prófétai tevékenység előtérbe helyezése. Ezért is van kétfajta
teremtéstörténet, özönvíz leírva, mert két hagyomány (ezen a területen)
létezett.
Jean Astruc úgy vélte, hogy két nagy és tíz kisebb forrás létezik, amelyeket egy
személy, szerkesztett össze.
Johann Gottfried Eichhorn használta először a magasabb kritika kifejezést, új
fogalmakat is bevezetett például duplikátumokat. A duplikátumok azok a
kettősségek, amelyek a szövegekben megfigyelhetők például az I. Móz. 1 és 2-ben
két egymástól különböző teremtési történet található, vagy az I. Móz. 6 és 8-ban
két egymást keresztező özönvíz történet található, többek között az állatok
száma nem tisztázható, se az hogy hány napig tartott az özönvíz. A különböző
forrásokat elnevezte J forrásnak és E forrásnak, a jahvista és az elohista
szavak kezdőbetűjéből. Az ellenzők a duplikációkat a héberek sajátosságának
tudták be és példának hozták fel Hágár kettős menekülését (I. Móz. 16 és 21),
Izsák nevének ismételgetését (I. Móz. 17: 17, 18: 12, 21: 6), Ábrahám kétszer is
megtagadja feleségét (I. Móz. 12:19- I. Móz 20:2), Kétszeres csalárd tartózkodás
Gerárban (I. Móz. 20. fejezet és 26. fejezet), a beérsebai kút kettős névadása
(I. Móz. 21, 31. 26, 33). Itt a vita tárgya, hogy ugyanazokról a történetekről
van-e szó különböző forrásokból, vagy különböző történetekről van szó, egymással
egybevágó részletekkel. Eichorn volt a modern kritikai bibliatudomány egyik
megteremtője, nevéhez fűződik a Szentírás vizsgálatára azóta is alkalmazott,
történetkritikai módszer kidolgozása és a modern bibliai bevezetés-tudomány
műfajának megteremtése. A kritikai bibliatudomány bebizonyította, hogy a mózesi
könyvek szerzője nem kizárólag Mózes, hanem különböző korokból való források
összeállítása.
A két nagyobb forrást Izrael pusztulása után rakták össze (i.e.722) úgy, hogy a
jahvista forrásokat előtérbe helyezték a párhuzamosságok kiküszöbölésénél, az
elohista forrás kárára. Ezt Jósiás király idejében a Jahve kultusz
megerősítésével újra átdolgozták (i.e. 621). Majd a babiloni fogság után
kiegészült egy papi forrással (Mózes III. könyve amely többek között áldozati
szertartások előírásait is tartalmazza), amit beledolgoztak az eddigiekbe. Ezen
már tükröződött a fogság utáni nomizmus, szeparatizmus. A mai alakját az i.e.
IV. században érte el. Tehát a mózesi könyvek olyan írások, amelyeket
fokozatosan bővítettek, formáltak, szerzőjük nem Mózes.
A forrás elkülönítés egyik vonala a töredékelmélet, amely nem egy vagy két
forrásra, hanem sok forrásra utal. Az ellentmondások, anakronizmusok és
előfordulása egyértelművé teszi, hogy eltérő szerzők eltérő körülmények között
írtak. Ilyen eltérések például a névadásban: az Isten hegye egyszer Sínai,
egyszer meg Hóreb, a midiánok vezére és Mózes apósa egyszer Jetró és egyszer meg
Reuéllel: „És meghallá Jethró, Midián papja, Mózes ipa”Mózes
II. könyve:18:1” „Monda pedig Mózes Hóbábnak, aki fia vala a Midiánból való
Reuélnek, a Mózes ipának:” A Jethró kilencszer a Reuél egyszer fordul elő.
Mózes IV. könyve:10:29
„Mózes pedig őrzi vala az ő ipának, Jethrónak a Midián papjának juhait és hajtá
a juhokat a pusztán túl és juta az Isten hegyéhez, Hórebhez
Mózes II. könyve:3:1 a
hóreb elnevezés 17 esetben fordul elő, közvetlen utalással arra, hogy Isten
hegye, illetve a szövetségkötés helye: „Nem volt egyéb a ládában, hanem csak
Mózes két táblája, melyeket ő a Hóreb hegyén tett vala abba, amikor az Úr
szövetséget kötött Izráel fiaival, mikor kijövének Égyiptomból”
Krónikák II. könyve:5:10..
Ugyanakkor a Sinai hegy is a szövetségkötés helye: „Mikor pedig elvégezte vele
való beszédét a Sinai hegyen, által adá Mózesnek a bizonyság két tábláját, az
Isten ujjával írt kőtáblákat.”
Mózes II. könyve:31:18
a sinai elnevezés a hegyre utalva szintén 17 esetben fordul elő. A törvényhozási
szokásokban, a papi kódexben az apa ad nevet a gyermeknek, a J-ben és az E-ben
az anya. Az anakronizmus időbeli ellentmondás. Ez az ellentmondás valamely
esemény, vagy körülmény illetve ideje között állhat fenn. Anakronizmus
szándékosan is létrehozható, esetenként viszont tájékozatlanság, információhiány
eredményeképpen jön létre. Az anakronizmusok például olyan szavak is, amelyekről
kiderült, hogy sokkal későbbi időkből való. Példa a –filiszteus- kifejezés az
II. Móz 13: 17-ben. Vagy az I. Mózes 20:1-2 ugyanis filiszteusok nem voltak még
ott és akkor.
A filiszteus probléma: A biblia szerint Izsák elment a filiszteusok királyához
Abimelekhez Gerárba. (I. Móz 26:1) A filiszteusok csak i.e. 1200 után telepedtek
le a Kánaán parti síkján. Városaik az i.e. XI és X században élték fénykorukat.
Tehát az Ábrahám valamint Izsák történetében, de még a mózesi kivonulás
történetében is, a filiszteusok említése, valamint Gerár említése arra utal,
hogy a város fontos szerepet töltött be. Csakhogy időben ez nem esik egybe a
pátriárkák történetével. Gerár vagyis Tel Harorr ásatásai azt mutatják, hogy a
pátriárkák idejében pici jelentéktelen falu volt és nem központi fontos város
királlyal. Az i.e. VIII és VII századra azonban már megnőtt a jelentősége. A
szöveg kronológiájába és történetébe tehát oda nem illő kifejezések ezek az
igerészek, magyarán vagy későbbi betoldások a szövegbe, vagy annak a jelei, hogy
maguk a szövegek akkor keletkeztek, amikor valóban úgy léteztek, ahogyan fentebb
említettem. A többi anakronizmussal egybevetve azonban egységesen azt a képet
mutatják a szövegek, hogy több évszázaddal a pátriárkák koraként meghatározott
idő után állították össze és foglalták írásba az i.e. VIII és VII században.
További anakronizmusok a szövegben: a –Dán- az I. Móz 14, 14-ben, V. Móz 34,
1-ben, a -héberek földje- az I. Móz. 40: 15-ben. Ezek a szavak későbbi
átdolgozások eredményei. Képtelenség viszont, hogy Mózes megírta volna a saját
halálát V. Móz. 34. ez utóbbiról szintén elismerik, hogy későbbi írás.
K. D. Ilgen szerint 17 forrás létezett, amelyből három szerkesztő alkotta a
mózesi könyveket.
W. M. L de Wette- „azt állította, hogy a hagyománytörténeti bizonytalanság miatt
"Mózes" csak egy fiktív, mitikus alak, akihez az idők folyamán számtalan
hagyományt és terjedelmes iratokat rendeltek hozzá.”
H. Ewald (1823) elvetette a töredékelméletet és arra a következtetésre jutott,
hogy egy elohista alapirat létezett, amit fokozatosan kiegészítettek, így ő a
töredékelméletet a kiegészítés elmélettel helyettesítette.
A XIX. században Richard Elliott Friedman foglalja össze a kutatások eredményeit
a Ki írta a Bibliát? című művében.
A forráselkülönítő teológusok további különbségeket fedeztek fel, téma, a stílus
és a szóhasználat területén. Például a János Jelenések más nyelvtani és
stílusbeli személyhez köthető szófordulatokat használ, mint a János evangélium,
ezért kétséges hogy ugyanaz a személy írta volna.
H. Hupfeld (1853) megállapította, hogy a jahvista részek nem kiegészítések
voltak, hanem egy önálló írásmű, továbbá az elohista forrás is kettő írás
összevonása volt.
Witter kutatásait Julius Wellhausen vitte tovább, kimutatta, hogy a jahvista
forrás a déli országrész területéről való, i.e. IX. századból, ám két másik
forrásból lett összerakva. A J1-es forrás az ősjahvista forrás, a J2 forrás
sajátossága, hogy teljesen érdektelen a jahvista kultusz iránt. Az E forrás az
Elohim istennevet használja és az északi országrészben keletkezett. Érdekesség
még a Mózesi szövegek kutatásán túl, hogy Wellhausen (1905) szerint Jézus
egyszerű zsidó tanító volt, aki az „Ember Fia” kifejezést „Én az ember”
értelemben használta.
W. H. Green (1859-96), W. R. Smith, S. R. Driver és C. A. Briggs kutatók
kiegészítették ezt a kutatási vonalat. További képviselők: K. Budde, R. Smend (1912)
megerősítették a jahvista forrás két részre osztását. W. Eichordt (1916) és G.
Eissfeldt (1922) valamint J. Morgersteern felfigyelt még egy forrásra, ez volt a
kenita forrás. R. H. Pfeiffer (1941) R. H. Kenneth (1920), G Hölscher (1922), M.
Kegel (1919), A. C. Welch (1924) a papi kódexet tartották a legrégebbinek. M.
Löhr (1924) vitatta a papi kódex forrás létezését, véleménye szerint azt Ezsdrás
készítette egymaga.
A forrás elkülönítési módszer mellett létezett a formatörténeti módszer és a
szájhagyomány tana.
Friedrich Delitzsh kimutatta a babilóniai és sumér hatást a -Babel und Bibel-
tanulmányaiban, amelyből kiderül, hogy a mezopotámiai mítoszok régebbiek, mint
az ószövetség, az ószövetség történetei szoros összefüggésben álnak a
mezopotámiai mítoszokkal. A vallástörténészek a bibliakritikai rekonstrukció
alapján három időszakot különböztetnek meg: 1. A próféták előtti (i.e. 760ig),
2. A prófétai (i.e. 760-587), 3. A papi időszak. (i.e. 587-400-i. sz. 70)
1. Az első időszakban animizmust fedeztek fel: kövek imádása (I. Móz. 28: 18,
31: 17), fák imádása (I. Móz. 12: 6, 14: 13), babonaság (II. Móz. 20: 25, III.
Móz. 19: 19.) Az animizmuson kívül az állatok imádását is felfedezték: borjú
kultusza, II. Móz. 32, I. Kir. 12 I. Jeroboám kettő aranyborjút is felállított
az északi országrészben, Bételben és Dánban, hogy függetlenítse királyságát a
jeruzsálemi kultusztól. A rézkígyó: IV. Móz. 21: 8-9, II. Kir. 18: 1-4, nem
bizonyított, hogy a rézkígyót imádás céljából állították, később azonban
kultikus tárgy lett, áldozat bemutató hely. Az animizmuson és az állatimádáson
kívül gyermekáldozat is szerepel a II. Móz. 22: 29-ben. A sokistenhit az Elohim
többes számú alakjából is megmutatkozik. (Bír. 11: 24). Konkrét bálványszobrok
is szerepelnek néhány történetben, például Lábán házi istenei.
2. A második időszak jellemzője a monoteizmus, melynek kialakulását segítette
Ámosz próféta és követői (Hóseás, Ézsaiás, Mikeás). Egyes elemzők szerint a
monoteizmust Jeremiás idejében rögzítették Mózes öt könyvébe, ám azt
tiszteletből Mózesnek tulajdonították. Ebben az időben a papság Lévi törzsére
korlátozódott, de még nem Áron nemzettségére. Erre a korszakra jellemző, hogy az
Isten tiszteletét jócselekedetekhez kötik. Példák:
„Mert szeretetet kívánok én és nem áldozatot: az Istennek ismeretét inkább,
mintsem égőáldozatokat.” Hós. 6: 6
„Megjelentette néked, óh ember, mi légyen a jó, és mit kíván az Úr te tőled!
Csak azt, hogy igazságot cselekedjél, szeressed az irgalmasságot, és hogy
alázatosan járj a te Isteneddel.” Mik. 6: 6
A prófétai korszakban változó istenkép volt, egyrészt volt a vulkánból üvöltő
féltékeny kemény isten, másrészt volt egy könyörületes, magasztos, szerető
isten, ám a bosszúállást és az ítélkezést a prófétai időszakban is Isten
jellemének tulajdonították olykor. Lásd: Ézsa. 34:2, Ézsa. 40: 1-2. Jellemző
még, a véres áldozatoktól való elfordulás. Jer. 7: 22-23, Ézs. 1: 11-17, Mik. 6:
6-8, Ám. 5: 21-26.
3. A harmadik időszakban Áron nemzettségére száll a papság, ez felveti azt a
kérdést, hogy Áron mégsem volt kitalált személy. Kritikusok: J. Pederson,
(1931), L. Engell (1954) S. Mowinckel „e kör legnevesebb szakembere egyenesen
azon a nézeten volt, hogy a sinai hagyomány és vele a Tóra teljes kompozíciója
nem a történeti régmúltban, hanem a templomi liturgiában született meg,
vizsgálata tehát nem szövegtörténeti, hanem szertartás- és rítustörténeti
feladat.” A. Alt „felfogása szerint az ősatyák történetei egy olyan ősi, nomád
környezetbe vezetnek vissza, amelyben az Atyák Istene még személytelen törzsi
isten, maguk az ősatyák pedig legenda-hősökből lesznek kultuszalapítókká és az
őstörténet historikus figuráivá”.
Israel Finkelstein és Neil Asher Silberman által írt Biblia és Régészet c.
könyvében olvashatunk több fontos információt az ószövetséggel kapcsolatban.
Megfigyeléseik közt említik, hogy a biblikus kronológia szerint József i.e.
1620-ban kerül Egyiptomba tevéivel, de a tevét teherhordásra csak i.e. 1000
körül háziasították a közel keleten. A József története szerint a kereskedők
gumival, illatos gyantával és balzsammal kereskedtek. A szöveg szerzői tehát
ismerik az arab kereskedelmet, ám ez a kereskedelem az asszír birodalom
felügyelete alatt az i.e. VII. században zajlott. Időbeli eltérésnek tehát
mindenképpen lennie kell.
M. Noth, G. von Rad. J. Locke (1695) véleménye szerint különbséget kell tenni
Jézus lényeges és az apostolok lényegtelen tanításai között.
J. Ph. Gabler (1787) bevezeti a mítosz fogalmát a bibliakritikába.
G. L. Bauer (1800) alkalmazza a mítoszelméletet az újszövetség esetében is.
Ferdinand Christian Baur (1792-1860) professzor a bibliai racionalizmus
képviselője a hegeli dialektikával vizsgálta az Újszövetséget, a zsidó és a
pogány-keresztények közötti ellentét szempontjából, majd ebből von le
következtetéseket, a páli levelek eredetvizsgálatához. Megalapítja a tübingeni
iskolát, ahol a különböző újszövetségi könyvek hitelességével és helyes
sorrendjével foglalkoznak.
David Strauss "Elsőként tett különbséget a "történeti Jézus" és a "hit
Krisztusa" között. A "történeti Jézus" alakját az "igazi Jézussal" azonosította,
a "hit Krisztusában" pedig az egyházi dogmákban megtestesülő mítoszt látta. A
történész feladata eszerint az lett volna, hogy újra felfedezze ezt az igazi
Jézust, és megszabadítsa az egyházi dogmák sallangjától." Véleménye szerint
Jézus Keresztelő János hatására képzelte magát messiásnak. Tanítványai pedig
halála után mitizálták a személyét.
W. Wrede (1901) véleménye, hogy Jézus nem tekintette magát messiásnak ezt róla
az első őskeresztény gyülekezetek, hintették el, és találták ki.
A vallástörténeti kutatás görög, római, perzsa, és egyiptomi párhuzamokat
mutatott ki. A görög kultuszokban Attisz, Dionüszosz, harmadnapos feltámadása,
Egyiptomban Horusz támad fel három nap után, rómaiaknál Jupiter, Juno és Minerva
istenhármasság kultusza, vagy a perzsa angyaltan, a sötétség és világosság, jó
és rossz dualizmusa, Mithrasz három nap utáni feltámadása. A képviselők: R.
Reitzenstein, W. Bousser, C. Clemen (1924).
A XX. században jelentkezett egy olyan irányzat, melynek törekvése az, hogy az
evangéliumok és Jézus személyének az esszénusokkal és qumránnal való
összefüggéseit kutassa és megerősítse, ennek képviselője A. Dupont-Sommer
(1961). C. H. Dodd (1946) pedig Platón ideatanát mutatta ki a János
evangéliumból. A János evangéliummal foglalkozó kutatók megállapították, hogy a
János evangélium nem akar Jézus történelmi tudósítása lenni.
A szinoptikus probléma
A szinoptikus evangéliumokban szó szerinti egyezőség is található. Példa: Máté
8: 1-4, Márk 1: 40-45, Lukács 5: 12-16. Az egyezőségekből kiderül, hogy az
evangéliumok függő viszonyban vannak egymással. A kérdés: milyen mértékű és
milyen jellegű a kölcsönös függőségük egymástól? A kutatási területek
határszélei egybemosódnak, valamilyen szinten egymásra épülve és egymást
kiegészítve haladnak előre. Öt különböző területet meg lehet különböztetni.
Természetesen vannak feltételezések a tények alapján, amelyek valószínűnek
látszanak, de nem minden esetben lehet biztosat kijelenteni.
Az ősevangélium elmélete szerint:
a, G. E. Lessing (1788) és J. G. Eichorn (1812) úgy vélték, hogy a négy
evangélium, egy ma már nem létező, nazarénus, arám evangéliumának a
feldolgozása.
b, F. Schleiermacher (1825) szerint inkább, különböző fajta anyagok gyűjteménye
létezett, például csodatörténetek, szenvedéstörténetek Jézus kijelentései és a
három evangélium alapjai ezek a gyűjtemények voltak. Mindazonáltal amíg nem
kerül elő régebbi irat, addig ez a kutatás megmarad elméleti szinten.
A szájhagyomány útja: A II. századra nyúlik vissza. Papias Mátéról elmondja,
hogy héber dialektus szerint szedte rendbe az iratokat. Papias és Ireneusz
egyházatyák gondolatai alapján J. K. L. Giesler (1818) és B. F. Westcott
(1851) úgy vélte, hogy az apostolok prédikációi szóbeli evangéliumok voltak és
ezek a többszöri ismétlések nyomán szilárdultak meg, amit az evangélisták
rögzítettek, mindegyik a maga módján.
A felhasználási módszer képviselői szerint a szó szerinti egyezőségek alapján
megállapított függőség oka, hogy egy vagy két evangélista használta fel a többi
evangéliumot. J. J. Griesbach (1789) elmélete Augustinus gondolatai alapján,
hogy Márk használta fel Mátét és Lukácsot, H. G. Jameson (1922) szerint Máté-
Márk- Lukács a sorrend, K. Lachmann (1835) úgy vélte Márk- Máté- Lukács a
sorrend. Az elmélet nem a felhasználásban van, mert az nyilvánvaló, hanem a
sorrendiségben.
A forrás elkülönítési módszer szerint létezett egy ős-Márk és Q forrás
(Quelle-forrás), amelyből Máté és Lukács különböző módon idézett. Ezt az
elméletet erősítette tovább H. J. Holtzmann (1863) és C. H. Weisse (1838) ez az
elmélet az ősevangélium és a felhasználási elmélet keveréke.
B. H. Streeter az ős-Márk és Q mellé tesz egy M forrást, amelyet egy Jeruzsálemi
beszéd-dokumentumnak tart, amiből csak Máté merített, mert csak ő ismerete.
Továbbá feltételez egy L forrást. Ez az cezareai tradíció, amely szóban maradt
fent, ezt rögzítette Lukács elsőként s ezért ez csak nála, szerepel.
A mítosztalanítás következménye, hogy a reálisnak tartható mondanivaló marad
meg.