Ákos: A Bibliakritika jelentősége

A bibliakritikai szemlélet

 
 
 
A kezdeti bibliakritikának nagy szerepe volt a bibliai racionalizmus kialakításában. A bibliai racionalizmus a németországi bibliakritika neve, teológusainak nagyobbik része a kereszténység védelméért tette a kritika tárgyává a Bibliát, ám tevékenységük megnyitotta az utat a magasabb szintű kritika felé.
 
Andreas Karlstadt (1520) tagadta a mózesi könyvek mózesi szerzőségét, de nemcsak ezt, hanem elvetette az eucharistiát is, és miképpen Luthert segítette a reformációban, úgy fordult ellene akkor, amikor a megváltástanról kellett vitáznia Lutherrel. 
 
Andreas Masius (1574) már azt tartotta, hogy az Ószövetség összes könyvét összeállították, ám egyvalaki dolgozta át, méghozzá Ezsdrás. Masius volt az első, aki arám nyelvtant és szótárt szerkesztett. A humanista vonal a történelmi szövegkörnyezetet kutatta, ennek alapján párhuzamokat találtak a pogány vallásokkal. Ezt képviselte:
Hugo de Groot is aki az ószövetség magyarázatai mellett, egyébként a nemzetközi jog megalapítója.
„Történeti Jézus kutatásának úttörője a német Hermann Samuel Reimarus. 1778-ban közzétett, posztumusz műve nagy tiltakozást váltott ki. A szerző azt állította, hogy Jézus követői, akik politikai messiást vártak, meghamisították mesterük tanítását, mivel halála csalódást keltett bennük. Reimarus könyve az első olyan „Jézus élete”, amely az evangélium tényein túllépő, azoknak sokszor ellentmondó rekonstrukció. A kutatás élharcosa ihlette munkák eleinte kimondottan racionalista irányt követtek: úgy olvasták az evangéliumokat, mint spirituális igazságok jelképes ábrázolásait.”-írja DANIEL MARGUERAT
 
Reimarus tagadta a kereszténység természetfeletti eredetét. Szerinte az ember isten ismeretével érkezik, és az erkölcs saját belső valóság, így nincs szükség a vallások kinyilatkoztatásaira. Reimarus a deizmus német képviselője volt, nézeteit "A természetes vallás főbb igazságai" című könyvében írja le. Jézus életével foglalkozó könyve: Apologie oder Schutzschrift für die vernünftigen Verehrer Gottes. „A racionális istenimádók apológiája”.
 
 „Jézus pedig olyan morális tanító és politikai forradalmár, aki az ész és az erkölcs tiszta elveit hirdette a zsidó közösségben. R. szerint ebből az is következik, hogy Jézus nem isten, hanem ember, csodái és feltámadása pedig nem más, mint legenda. R. úgy gondolta, hogy Jézus istenségének híresztelése és maga a teljes evangéliumi hagyomány az apostolok csalásának köszönhető, akik egy népvezér politikai kudarcát igyekeztek elleplezni az általuk kitalált Jézus-történettel. R. művének, 'A racionális istenimádók apológiája' című kéziratnak a fenti gondolatokat tartalmazó részeit 1774 és 1778 között 'Wolfenbütteli töredékek' címen, névtelenül G. E. Lessing adta közre, a teljes kézirat feldolgozására és kiadására pedig csak a 20. században került sor.”
hivatkozás: Von dem Zwecke Jesu und seiner Jünger, 1778. (4. Wolfenbütteli töredék). Irodalom: A. Schweitzer: Von Reimarus zu Wrede 1-2., Vandenhoeck-Rupprecht, Göttingen: 1909-11. (HP)
MTA
 
John Lightfoot a szamaritánusok mózesi könyveit gondozta és az evangéliumok ellentmondásaival foglalkozott. Lightfoot kétségbe vonta Jézus születésének dátumát, csak a királyi udvar közbelépése mentette meg az anglikán egyházat attól, hogy a klérus ne törölje a karácsonyt a naptárból. Az angol deisták a humanista vonalat követve elvetették a Biblia ihletettségét.
 
Issak de la Peyrére úgy vélte, hogy Ádám csak a választott népek ősatyja, hiszen a teremtés könyvéből úgy tűnik rajta kívül is éltek emberek, nézetei táptalajt adtak az evolucionista elméleteknek.
 
Baruch Spinoza 1670-ben a Teológiai-politikai tanulmány című művében a szerzőségi kérdést filológiai módszerekkel kutatja és az addigi elszórt eredményeket összesítette. Munkája már nem csak a mózesi tekercsekre terjedt ki, hanem a többi ótestamentumi iratra is.
 
H. B. Witter (1711) az I. Mózesben két forrást fedezett fel, az Isten nevének a különböző volta, váltakozása okán. Az istennevek: Elohim, Jahve. Az ellenzők zavarosnak találták az elméletét, mivel az istennevek egyformán előfordulnak mindkét forrásban. A zavar oka: az Elohim név a jahvista szövegekben: páldul: I. Móz. 3: 1-5, 31: 50, 33: 5. 11, illetve a Jahve név az elohista szövegekben: I. Móz. 21: 33, 22: 11. 14, 28: 17-22. A zavart a későbbi szerkesztők okozták, akik például Ábrahám történetébe jahvista betoldásokat tettek. Ábrahám történetét, egy mítosszal átszőtt eredetmondának tartja a modern kritika. Az egyik forrás a Jahve istennevet használja, ez a jahvista forrás, amely a déli országrészben keletkezett i.e. 9. században. Ez a forrás is két különböző forrásra épül: az egyik az ősjahvista forrás, a másik elbeszélő forrás, amely nem mutat nagy érdeklődést a jahvista kultusz iránt. Ezek jellemzője a konkrét leíró stílus, az antropomorfizmus. A másik forrás az elohista forrás, amely az Elohim istennevet használja ez az északi országrészben keletkezett. Ez utóbbi jellemzője az oktató stílus a prófétai tevékenység előtérbe helyezése. Ezért is van kétfajta teremtéstörténet, özönvíz leírva, mert két hagyomány (ezen a területen) létezett.
 
Jean Astruc úgy vélte, hogy két nagy és tíz kisebb forrás létezik, amelyeket egy személy, szerkesztett össze.
 
Johann Gottfried Eichhorn használta először a magasabb kritika kifejezést, új fogalmakat is bevezetett például duplikátumokat. A duplikátumok azok a kettősségek, amelyek a szövegekben megfigyelhetők például az I. Móz. 1 és 2-ben két egymástól különböző teremtési történet található, vagy az I. Móz. 6 és 8-ban két egymást keresztező özönvíz történet található, többek között az állatok száma nem tisztázható, se az hogy hány napig tartott az özönvíz. A különböző forrásokat elnevezte J forrásnak és E forrásnak, a jahvista és az elohista szavak kezdőbetűjéből. Az ellenzők a duplikációkat a héberek sajátosságának tudták be és példának hozták fel Hágár kettős menekülését (I. Móz. 16 és 21), Izsák nevének ismételgetését (I. Móz. 17: 17, 18: 12, 21: 6), Ábrahám kétszer is megtagadja feleségét (I. Móz. 12:19- I. Móz 20:2), Kétszeres csalárd tartózkodás Gerárban (I. Móz. 20. fejezet és 26. fejezet), a beérsebai kút kettős névadása (I. Móz. 21, 31. 26, 33). Itt a vita tárgya, hogy ugyanazokról a történetekről van-e szó különböző forrásokból, vagy különböző történetekről van szó, egymással egybevágó részletekkel. Eichorn volt a modern kritikai bibliatudomány egyik megteremtője, nevéhez fűződik a Szentírás vizsgálatára azóta is alkalmazott, történetkritikai módszer kidolgozása és a modern bibliai bevezetés-tudomány műfajának megteremtése. A kritikai bibliatudomány bebizonyította, hogy a mózesi könyvek szerzője nem kizárólag Mózes, hanem különböző korokból való források összeállítása. 
 
 A két nagyobb forrást Izrael pusztulása után rakták össze (i.e.722) úgy, hogy a jahvista forrásokat előtérbe helyezték a párhuzamosságok kiküszöbölésénél, az elohista forrás kárára. Ezt Jósiás király idejében a Jahve kultusz megerősítésével újra átdolgozták (i.e. 621). Majd a babiloni fogság után kiegészült egy papi forrással (Mózes III. könyve amely többek között áldozati szertartások előírásait is tartalmazza), amit beledolgoztak az eddigiekbe. Ezen már tükröződött a fogság utáni nomizmus, szeparatizmus. A mai alakját az i.e. IV. században érte el. Tehát a mózesi könyvek olyan írások, amelyeket fokozatosan bővítettek, formáltak, szerzőjük nem Mózes.
 
A forrás elkülönítés egyik vonala a töredékelmélet, amely nem egy vagy két forrásra, hanem sok forrásra utal. Az ellentmondások, anakronizmusok és előfordulása egyértelművé teszi, hogy eltérő szerzők eltérő körülmények között írtak. Ilyen eltérések például a névadásban: az Isten hegye egyszer Sínai, egyszer meg Hóreb, a midiánok vezére és Mózes apósa egyszer Jetró és egyszer meg Reuéllel: „És meghallá Jethró, Midián papja, Mózes ipa”Mózes II. könyve:18:1” „Monda pedig Mózes Hóbábnak, aki fia vala a Midiánból való Reuélnek, a Mózes ipának:” A Jethró kilencszer a Reuél egyszer fordul elő. Mózes IV. könyve:10:29 „Mózes pedig őrzi vala az ő ipának, Jethrónak a Midián papjának juhait és hajtá a juhokat a pusztán túl és juta az Isten hegyéhez, Hórebhez Mózes II. könyve:3:1 a hóreb elnevezés 17 esetben fordul elő, közvetlen utalással arra, hogy Isten hegye, illetve a szövetségkötés helye: „Nem volt egyéb a ládában, hanem csak Mózes két táblája, melyeket ő a Hóreb hegyén tett vala abba, amikor az Úr szövetséget kötött Izráel fiaival, mikor kijövének Égyiptomból” Krónikák II. könyve:5:10.. Ugyanakkor a Sinai hegy is a szövetségkötés helye: „Mikor pedig elvégezte vele való beszédét a Sinai hegyen, által adá Mózesnek a bizonyság két tábláját, az Isten ujjával írt kőtáblákat.” Mózes II. könyve:31:18 a sinai elnevezés a hegyre utalva szintén 17 esetben fordul elő. A törvényhozási szokásokban, a papi kódexben az apa ad nevet a gyermeknek, a J-ben és az E-ben az anya. Az anakronizmus időbeli ellentmondás. Ez az ellentmondás valamely esemény, vagy körülmény illetve ideje között állhat fenn. Anakronizmus szándékosan is létrehozható, esetenként viszont tájékozatlanság, információhiány eredményeképpen jön létre. Az anakronizmusok például olyan szavak is, amelyekről kiderült, hogy sokkal későbbi időkből való. Példa a –filiszteus- kifejezés az II. Móz 13: 17-ben. Vagy az I. Mózes 20:1-2 ugyanis filiszteusok nem voltak még ott és akkor.
 
A filiszteus probléma: A biblia szerint Izsák elment a filiszteusok királyához Abimelekhez Gerárba. (I. Móz 26:1) A filiszteusok csak i.e. 1200 után telepedtek le a Kánaán parti síkján. Városaik az i.e. XI és X században élték fénykorukat. Tehát az Ábrahám valamint Izsák történetében, de még a mózesi kivonulás történetében is, a filiszteusok említése, valamint Gerár említése arra utal, hogy a város fontos szerepet töltött be. Csakhogy időben ez nem esik egybe a pátriárkák történetével. Gerár vagyis Tel Harorr ásatásai azt mutatják, hogy a pátriárkák idejében pici jelentéktelen falu volt és nem központi fontos város királlyal. Az i.e. VIII és VII századra azonban már megnőtt a jelentősége. A szöveg kronológiájába és történetébe tehát oda nem illő kifejezések ezek az igerészek, magyarán vagy későbbi betoldások a szövegbe, vagy annak a jelei, hogy maguk a szövegek akkor keletkeztek, amikor valóban úgy léteztek, ahogyan fentebb említettem. A többi anakronizmussal egybevetve azonban egységesen azt a képet mutatják a szövegek, hogy több évszázaddal a pátriárkák koraként meghatározott idő után állították össze és foglalták írásba az i.e. VIII és VII században. További anakronizmusok a szövegben: a –Dán- az I. Móz 14, 14-ben, V. Móz 34, 1-ben, a -héberek földje- az I. Móz. 40: 15-ben. Ezek a szavak későbbi átdolgozások eredményei. Képtelenség viszont, hogy Mózes megírta volna a saját halálát V. Móz. 34. ez utóbbiról szintén elismerik, hogy későbbi írás.
 
K. D. Ilgen szerint 17 forrás létezett, amelyből három szerkesztő alkotta a mózesi könyveket.
 
W. M. L de Wette- „azt állította, hogy a hagyománytörténeti bizonytalanság miatt "Mózes" csak egy fiktív, mitikus alak, akihez az idők folyamán számtalan hagyományt és terjedelmes iratokat rendeltek hozzá.”
 
H. Ewald (1823) elvetette a töredékelméletet és arra a következtetésre jutott, hogy egy elohista alapirat létezett, amit fokozatosan kiegészítettek, így ő a töredékelméletet a kiegészítés elmélettel helyettesítette.
 
A XIX. században Richard Elliott Friedman foglalja össze a kutatások eredményeit a Ki írta a Bibliát? című művében.
 
A forráselkülönítő teológusok további különbségeket fedeztek fel, téma, a stílus és a szóhasználat területén. Például a János Jelenések más nyelvtani és stílusbeli személyhez köthető szófordulatokat használ, mint a János evangélium, ezért kétséges hogy ugyanaz a személy írta volna.
 
H. Hupfeld (1853) megállapította, hogy a jahvista részek nem kiegészítések voltak, hanem egy önálló írásmű, továbbá az elohista forrás is kettő írás összevonása volt.
 
Witter kutatásait Julius Wellhausen vitte tovább, kimutatta, hogy a jahvista forrás a déli országrész területéről való, i.e. IX. századból, ám két másik forrásból lett összerakva. A J1-es forrás az ősjahvista forrás, a J2 forrás sajátossága, hogy teljesen érdektelen a jahvista kultusz iránt. Az E forrás az Elohim istennevet használja és az északi országrészben keletkezett. Érdekesség még a Mózesi szövegek kutatásán túl, hogy Wellhausen (1905) szerint Jézus egyszerű zsidó tanító volt, aki az „Ember Fia” kifejezést „Én az ember” értelemben használta.
 
 
W. H. Green (1859-96), W. R. Smith, S. R. Driver és C. A. Briggs kutatók kiegészítették ezt a kutatási vonalat. További képviselők: K. Budde, R. Smend (1912) megerősítették a jahvista forrás két részre osztását. W. Eichordt (1916) és G. Eissfeldt (1922) valamint J. Morgersteern felfigyelt még egy forrásra, ez volt a kenita forrás. R. H. Pfeiffer (1941) R. H. Kenneth (1920), G Hölscher (1922), M. Kegel (1919), A. C. Welch (1924) a papi kódexet tartották a legrégebbinek. M. Löhr (1924) vitatta a papi kódex forrás létezését, véleménye szerint azt Ezsdrás készítette egymaga.
 
A forrás elkülönítési módszer mellett létezett a formatörténeti módszer és a szájhagyomány tana.
 
Friedrich Delitzsh kimutatta a babilóniai és sumér hatást a -Babel und Bibel- tanulmányaiban, amelyből kiderül, hogy a mezopotámiai mítoszok régebbiek, mint az ószövetség, az ószövetség történetei szoros összefüggésben álnak a mezopotámiai mítoszokkal. A vallástörténészek a bibliakritikai rekonstrukció alapján három időszakot különböztetnek meg: 1. A próféták előtti (i.e. 760ig), 2. A prófétai (i.e. 760-587), 3. A papi időszak. (i.e. 587-400-i. sz. 70)
 
1. Az első időszakban animizmust fedeztek fel: kövek imádása (I. Móz. 28: 18, 31: 17), fák imádása (I. Móz. 12: 6, 14: 13), babonaság (II. Móz. 20: 25, III. Móz. 19: 19.) Az animizmuson kívül az állatok imádását is felfedezték: borjú kultusza, II. Móz. 32, I. Kir. 12 I. Jeroboám kettő aranyborjút is felállított az északi országrészben, Bételben és Dánban, hogy függetlenítse királyságát a jeruzsálemi kultusztól. A rézkígyó: IV. Móz. 21: 8-9, II. Kir. 18: 1-4, nem bizonyított, hogy a rézkígyót imádás céljából állították, később azonban kultikus tárgy lett, áldozat bemutató hely. Az animizmuson és az állatimádáson kívül gyermekáldozat is szerepel a II. Móz. 22: 29-ben. A sokistenhit az Elohim többes számú alakjából is megmutatkozik. (Bír. 11: 24). Konkrét bálványszobrok is szerepelnek néhány történetben, például Lábán házi istenei.
 
2. A második időszak jellemzője a monoteizmus, melynek kialakulását segítette Ámosz próféta és követői (Hóseás, Ézsaiás, Mikeás). Egyes elemzők szerint a monoteizmust Jeremiás idejében rögzítették Mózes öt könyvébe, ám azt tiszteletből Mózesnek tulajdonították. Ebben az időben a papság Lévi törzsére korlátozódott, de még nem Áron nemzettségére. Erre a korszakra jellemző, hogy az Isten tiszteletét jócselekedetekhez kötik. Példák:
„Mert szeretetet kívánok én és nem áldozatot: az Istennek ismeretét inkább, mintsem égőáldozatokat.” Hós. 6: 6
 
„Megjelentette néked, óh ember, mi légyen a jó, és mit kíván az Úr te tőled! Csak azt, hogy igazságot cselekedjél, szeressed az irgalmasságot, és hogy alázatosan járj a te Isteneddel.” Mik. 6: 6
 
A prófétai korszakban változó istenkép volt, egyrészt volt a vulkánból üvöltő féltékeny kemény isten, másrészt volt egy könyörületes, magasztos, szerető isten, ám a bosszúállást és az ítélkezést a prófétai időszakban is Isten jellemének tulajdonították olykor. Lásd: Ézsa. 34:2, Ézsa. 40: 1-2. Jellemző még, a véres áldozatoktól való elfordulás. Jer. 7: 22-23, Ézs. 1: 11-17, Mik. 6: 6-8, Ám. 5: 21-26.
 
3. A harmadik időszakban Áron nemzettségére száll a papság, ez felveti azt a kérdést, hogy Áron mégsem volt kitalált személy. Kritikusok: J. Pederson, (1931), L. Engell (1954) S. Mowinckel „e kör legnevesebb szakembere egyenesen azon a nézeten volt, hogy a sinai hagyomány és vele a Tóra teljes kompozíciója nem a történeti régmúltban, hanem a templomi liturgiában született meg, vizsgálata tehát nem szövegtörténeti, hanem szertartás- és rítustörténeti feladat.” A. Alt „felfogása szerint az ősatyák történetei egy olyan ősi, nomád környezetbe vezetnek vissza, amelyben az Atyák Istene még személytelen törzsi isten, maguk az ősatyák pedig legenda-hősökből lesznek kultuszalapítókká és az őstörténet historikus figuráivá”.

Israel Finkelstein és Neil Asher Silberman által írt Biblia és Régészet c. könyvében olvashatunk több fontos információt az ószövetséggel kapcsolatban. Megfigyeléseik közt említik, hogy a biblikus kronológia szerint József i.e. 1620-ban kerül Egyiptomba tevéivel, de a tevét teherhordásra csak i.e. 1000 körül háziasították a közel keleten. A József története szerint a kereskedők gumival, illatos gyantával és balzsammal kereskedtek. A szöveg szerzői tehát ismerik az arab kereskedelmet, ám ez a kereskedelem az asszír birodalom felügyelete alatt az i.e. VII. században zajlott. Időbeli eltérésnek tehát mindenképpen lennie kell.
 
M. Noth, G. von Rad. J. Locke (1695) véleménye szerint különbséget kell tenni Jézus lényeges és az apostolok lényegtelen tanításai között.
 
J. Ph. Gabler (1787) bevezeti a mítosz fogalmát a bibliakritikába.
 
G. L. Bauer (1800) alkalmazza a mítoszelméletet az újszövetség esetében is.
 
Ferdinand Christian Baur (1792-1860) professzor a bibliai racionalizmus képviselője a hegeli dialektikával vizsgálta az Újszövetséget, a zsidó és a pogány-keresztények közötti ellentét szempontjából, majd ebből von le következtetéseket, a páli levelek eredetvizsgálatához. Megalapítja a tübingeni iskolát, ahol a különböző újszövetségi könyvek hitelességével és helyes sorrendjével foglalkoznak.
 
David Strauss "Elsőként tett különbséget a "történeti Jézus" és a "hit Krisztusa" között. A "történeti Jézus" alakját az "igazi Jézussal" azonosította, a "hit Krisztusában" pedig az egyházi dogmákban megtestesülő mítoszt látta. A történész feladata eszerint az lett volna, hogy újra felfedezze ezt az igazi Jézust, és megszabadítsa az egyházi dogmák sallangjától." Véleménye szerint Jézus Keresztelő János hatására képzelte magát messiásnak. Tanítványai pedig halála után mitizálták a személyét.
 
W. Wrede (1901) véleménye, hogy Jézus nem tekintette magát messiásnak ezt róla az első őskeresztény gyülekezetek, hintették el, és találták ki.  
 
A vallástörténeti kutatás görög, római, perzsa, és egyiptomi párhuzamokat mutatott ki. A görög kultuszokban Attisz, Dionüszosz, harmadnapos feltámadása, Egyiptomban Horusz támad fel három nap után, rómaiaknál Jupiter, Juno és Minerva istenhármasság kultusza, vagy a perzsa angyaltan, a sötétség és világosság, jó és rossz dualizmusa, Mithrasz három nap utáni feltámadása. A képviselők: R. Reitzenstein, W. Bousser, C. Clemen (1924).
 
 A XX. században jelentkezett egy olyan irányzat, melynek törekvése az, hogy az evangéliumok és Jézus személyének az esszénusokkal és qumránnal való összefüggéseit kutassa és megerősítse, ennek képviselője A. Dupont-Sommer (1961). C. H. Dodd (1946) pedig Platón ideatanát mutatta ki a János evangéliumból. A János evangéliummal foglalkozó kutatók megállapították, hogy a János evangélium nem akar Jézus történelmi tudósítása lenni.
 
A szinoptikus probléma
 
A szinoptikus evangéliumokban szó szerinti egyezőség is található. Példa: Máté 8: 1-4, Márk 1: 40-45, Lukács 5: 12-16. Az egyezőségekből kiderül, hogy az evangéliumok függő viszonyban vannak egymással. A kérdés: milyen mértékű és milyen jellegű a kölcsönös függőségük egymástól? A kutatási területek határszélei egybemosódnak, valamilyen szinten egymásra épülve és egymást kiegészítve haladnak előre. Öt különböző területet meg lehet különböztetni. Természetesen vannak feltételezések a tények alapján, amelyek valószínűnek látszanak, de nem minden esetben lehet biztosat kijelenteni.
 
Az ősevangélium elmélete szerint:
a, G. E. Lessing (1788) és J. G. Eichorn (1812) úgy vélték, hogy a négy evangélium, egy ma már nem létező, nazarénus, arám evangéliumának a feldolgozása.
 
b, F. Schleiermacher (1825) szerint inkább, különböző fajta anyagok gyűjteménye létezett, például csodatörténetek, szenvedéstörténetek Jézus kijelentései és a három evangélium alapjai ezek a gyűjtemények voltak. Mindazonáltal amíg nem kerül elő régebbi irat, addig ez a kutatás megmarad elméleti szinten.
 
A szájhagyomány útja: A II. századra nyúlik vissza. Papias Mátéról elmondja, hogy héber dialektus szerint szedte rendbe az iratokat. Papias és Ireneusz egyházatyák gondolatai alapján J. K. L. Giesler (1818) és B. F. Westcott (1851) úgy vélte, hogy az apostolok prédikációi szóbeli evangéliumok voltak és ezek a többszöri ismétlések nyomán szilárdultak meg, amit az evangélisták rögzítettek, mindegyik a maga módján.
 
A felhasználási módszer képviselői szerint a szó szerinti egyezőségek alapján megállapított függőség oka, hogy egy vagy két evangélista használta fel a többi evangéliumot. J. J. Griesbach (1789) elmélete Augustinus gondolatai alapján, hogy Márk használta fel Mátét és Lukácsot, H. G. Jameson (1922) szerint Máté- Márk- Lukács a sorrend, K. Lachmann (1835) úgy vélte Márk- Máté- Lukács a sorrend. Az elmélet nem a felhasználásban van, mert az nyilvánvaló, hanem a sorrendiségben.
 
A forrás elkülönítési módszer szerint létezett egy ős-Márk és Q forrás (Quelle-forrás), amelyből Máté és Lukács különböző módon idézett. Ezt az elméletet erősítette tovább H. J. Holtzmann (1863) és C. H. Weisse (1838) ez az elmélet az ősevangélium és a felhasználási elmélet keveréke.
 
B. H. Streeter az ős-Márk és Q mellé tesz egy M forrást, amelyet egy Jeruzsálemi beszéd-dokumentumnak tart, amiből csak Máté merített, mert csak ő ismerete. Továbbá feltételez egy L forrást. Ez az cezareai tradíció, amely szóban maradt fent, ezt rögzítette Lukács elsőként s ezért ez csak nála, szerepel.
 
A mítosztalanítás következménye, hogy a reálisnak tartható mondanivaló marad meg.