Ákos: A Bibliakritika jelentősége

A Kánon létrejötte

 
 
 
A kánon kialakulásának okai

A kanonizációnak több oka is volt:
A, - dogmatikai ok: 140, Róma, Markion tanítása, aki szerint el kell vetni az Ószövetséget, ezen kívül az Újszövetség is sokkal rövidebb Markion szerint, például csak Lukács evangéliuma és Pál tíz levele szerepel benne. A sok követője miatt az egyházatyák nyilvánosságra hozták ellenkánonjukat, amelyekből vitába lehetett szállni bárkinek Markion követőivel, és amelyeket egyetemesen elfogadottnak állítottak be.

B,- egyházi ok: a keleti egyházközségekben olyan könyvek terjedtek el és lettek elfogadottak, amelyeket a nyugati egyházatyák szerint nem építőek és tartalmuk kétséges, ezeket terjedését meg akarták fékezni. (nem csupán apokrifek, hanem pszeudoepigráf iratok is (olyan iratok, melyeket direkt álnéven írtak, bibliai szerzők neve alatt is).
 
C, - világi ok: 303-ban Diocletianus keresztényüldözése részeként a kanonikus iratokat be kellett szolgáltatni, és el kellett égetni, a keresztények számára ez Isten tagadása volt, ezért a kevésbé értékes irományokkal próbálták meg becsapni a római hatóságokat, ez szintén elősegítette a kanonizációt, hiszen azok az iratok maradtak meg, amelyek elrejtéséről gondoskodtak, amelyek később kanoniázálásra kerültek. Végül is Konstatin császár adta meg a végső lökést, aki a Római birodalom egységesítésének a lehetőségét látta meg a kereszténységben, amit előzőleg nem voltak képesek hatalmi eszközökkel kiirtani.

D,- A kanonizálás legfőbb oka az egyházon belüli egység és rend megteremtésének a vágya.
 
A kánon szó eredete: A héber qaneh = nád szóból ered. A nádat mérésre is használták (mérőnád), ekkor már a szó mértéket, szabványt, szabályt is jelentett. Az újszövetség is e szerint az értelmezés szerint használja, egy példa: Gal. 6: 16. A 200-as évek végéig Origenész hatására enyhén változik a szó jelentése: a szabály helyett- alapelveket jelent a hit és az élet számára, tehát bővül a jelentéstartalma. Origenésznél már megjelenik konkrétan az Írásokra vonatkoztatva a kifejezés. A 300-as évek végére, Athanasius idejében a jelentéstartalom eléri azt a szintet, amit a mai napig érthetnek alatta: - olyan könyvek listája, amelyeknek isteni tekintélyük van, és ihletés útján keletkeztek. Mitől függött az, hogy kánoni-e egy tekercs? Aktív jelentéstartalmában: akkor kánoni egy tekercs (lista), ha tekintélyesnek elfogadott, mértékadó. Passzív jelentéstartalmában: akkor kánoni egy tekercs (lista), ha megfelel annak a mértéknek, amely meghatározza, hogy egy könyv ihletett-e és ez által van tekintélye. Az aktív és a passzív jelentéstartalom nem mindig esett egybe. A zsinatok hivatalos tekintéllyel azokat a könyveket ruházták fel isteni ihletéssel, amelyeknek már volt tekintélyük és néhány olyat is, amelyeknek kevésbé volt tekintélyük. 
 
A kanonikusság kritériumai
1. Prófétai, apostoli jelleg
2. Tekintély ismérve (kezdetben csak ez számított)
3. Szellemi erő
4. Történeti (és dogmatikai) pontosság
5. A tekercs első fogadtatása
 
1. Prófétai, apostoli jelleg
 
Az egyik kritérium az volt, hogy az irat szerzője maga próféta, vagy apostol legyen. Ebben az esetben automatikusan kanonikussá vált az irat. Hiszen a próféta Isten üzenetét tolmácsolta. Ezt magyarázta a 2 Péter első fejezetének írója, majd erre a magyarázatra hivatkozva állítják az összes többiről ugyanezt.
 
„Tudván először azt, hogy az írásban egy prófétai szó sem támad saját magyarázatból. Mert sohasem ember akaratából származott a prófétai szó; hanem a Szent Lélektől indíttatva szólottak az Istennek szent emberei.” 2 Pét. 1: 20-21 (Károli)
 
A szöveg kizárólag a prófétai szavakról szól, és nem arról a gyűjteményről amit később Bibliának neveztek el, annál is inkább, mert a bibliák kis hányada prófétai beszéd, így  semmiképpen sem lehet a tekercsek összlistás irataira vonatkoztatni, hanem ahogy a szerző is mondja: szavak az írásban, vagyis íráson belül. Ennek ellenére, mégis az egész iratgyűjteményre vonatkoztatták. Arról nem is beszélve, hogy ki dönti el, hogy kicsoda próféta vagy kicsoda hamis próféta, és kicsoda apostol vagy hamis apostol, és hogy egyáltalán az illető írta-e az adott szöveget, mégis a prófétai jelleg és a szerzőség az egyik legjelentősebb érv egy irat kanonikussága mellett. A próféták istentől eredését erősíti még a Zsid. 1:1
 
„Minekutána az Isten sok rendben és sokféleképen szólott hajdan az atyáknak a próféták által,”
 
Igaz ugyan, hogy mind a két szerző az ószövetségi prófétákról beszél, ezért pont a saját mondataikra ez nem vonatkozik, mégis a későbbiekben a Zsid. 1:1-alapján éppolyan kanonikusnak fogadták el, mint az ószövetségi prófétákét, pont például a Zsid. 1:1-re hivatkozva. Pál apostol megerősítette az újszövetségi iratok elismerését, kibővítve azzal, hogy a saját maga írásait állította előtérbe:
 
„De ha szinte mi, avagy mennyből való angyal hirdetne is néktek valamit azon kívül, a mit néktek hirdettünk, legyen átok” Gal. 1:8.
 
Ez megnehezítette a hívőknek az ítéletalkotást, hiszen sejtelmük sem lehetett arról, hogy amit felolvasnak nekik, az valóban apostoli irat-e. Annál is inkább, mivel az apostoli korban is rengeteg hamisítvány volt, így nem lehetett pontosan tudni, hogy mi az, amitől nem szabad eltérni. A hamis iratokról a II. Tesz. 2: 2 tudósít:
 
„ne tántoríttassatok el egyhamar a ti értelmetektől, se ne háboríttassatok meg, se lélek által, se beszéd által, se nékünk tulajdonított levél által,”.
 
A legsúlyosabb kitétel az I. Ján. 4: 1-3
 
„Szeretteim, ne higgyetek minden léleknek, hanem próbáljátok meg a lelkeket, ha Istentől vannak-é; mert sok hamis próféta jött ki a világba. Erről ismerjétek meg az Isten Lelkét: valamely lélek Jézust testben megjelent Krisztusnak vallja, az Istentől van; És valamely lélek nem vallja Jézust testben megjelent Krisztusnak, nincsen az Istentől: és az az antikrisztus lelke, a melyről hallottátok, hogy eljő; és most e világban van már.”
 
Az I. János szerzője felismerte azt, hogy a hívők nem képesek megítélni, melyik hamis levél és melyik nem ezért meghatározott egy kritériumot, amely alapján meg lehet ítélni a szövegeket. A kritérium alapjává teszi, hogy a Messiást, Megváltót azonosítja-e valaki Jézussal vagy nem. Itt már dogmatikai harcról is szó van, hiszen a gnosztikusok közül, nem mindenki vallotta a testben történő megjelenést. Az I. János szerzője felhatalmazást adott a későbbi üldözésekre, sátánná kikiáltásokra és a későbbi vallásháborúkra, nemcsak a zsidók, hanem az összes többi vallás irányában is, sőt magában a kereszténységen belül is. A Krisztus Jézus hirdetése még mindig nem tette teljesen nyilvánvalóvá, hogy mi elfogadható és mi nem, hiszen, voltak hamis apostolok, akik Krisztus apostolainak mondták magukat, ezért írja Pál:
 
„Mert az ilyenek hamis apostolok, álnok munkások, a kik a Krisztus apostolaivá változtatják át magukat. Nem is csoda; hisz maga a Sátán is átváltoztatja magát világosság angyalává.” II. Kor. 11: 13-14
 
Pál ennél a részletnél kettőfajta hamisságot különböztet meg: 1. A nyereségvágyból elkövetett képmutatást. 2. Akik más Jézust prédikáltak.
 
Az újszövetség könyveit apostoloknak, vagy Jézus tanítványainak, vagy az apostolok közvetlen tanítványainak tulajdonították, s mivel ilyen közel álltak Jézushoz, ezért ugyanolyan prófétai jellegű iratoknak ismerték el, mint az ószövetséget. A hasonlításban, már csúsztatás van, hiszen az ószövetség könyveiről vallották, hogy próféták írták, ezért hát Jézusnak kellett volna írni a tekercseket, ha ugyanannál az elvnél maradunk. Az újszövetségi iratokat ugyanolyan tekintéllyel ruházták fel, mint az ószövetség prófétai iratait.
 
Az újszövetség tekercseit, nyolc személynek tulajdonítják, melyek közül négyet közvetlen apostolnak tartanak Pétert, Mátét és Jánost, Jakabot (Lk. 6: 13-15). Pál szintén apostolnak tartotta magát, majd később a hívők is. Jakab levél szerzőjének Jakab apostolt tartották. A Júdás levél szerzőjének szintén Júdás apostolt tartják, akiről a Lk. 6: 16-ban szó van. Márkról és Lukácsról ugyan többen állították, hogy nem volt apostol, de mivel közvetlen munkatársnak tekintették őket, (I. Pét. 5: 13, II. Tim. 4: 11, Filem. 24 alapján) ezért apostolinak tekintették őket.

2. A tekintély ismérve
 
Az irat „isteni tekintéllyel” rendelkezik, Isten nevében, az ő hangján szól: „Így szól az Úr”, „az Úr szava szólott hozzám” kijelentések miatt. A tekintéllyel bíró iratok lehetnek történeti és tanítói jellegűek, a történeti jellegűekben Isten cselekedeteiről a tanítói jellegűekben a hívek leendő cselekedeteikről szól isteni tekintéllyel a szerző, állítják. A keresztények és a zsidók istenfélelme volt a garancia arra a képességre, hogy felismerjék egy írás isteni tekintélyét. A tekintélyességre Jézust hozzák fel példának, aki nem magyarázta meg milyen felhatalmazással tanított, így azt mondták, hogy ha valaki nem ismeri fel isteni tekintélynek, amit ők annak mondanak, azt semmilyen más érv sem győzi meg. A tekintély egyetlen fóruma tehát maga „Isten”. A sokat vitatott zsidókhoz írt levelet, erre a tekintélyre hivatkozva vették fel a kánonba.
 
3. Szellemi erő
 
Az irat hatása: útmutatás, szabadítás, krisztusban való hitre nevelés, tanítás és az ezekben tetten érhető építkezés, életújítás. Eszter könyvét, mivel méltatlan dolog volt, hogy Isten neve egyszer sem hangzik el benne, sokáig vitatták, ám erre a szellemi erőre hivatkozva vették fel a kánonba. Bár Krisztusra nevelés elég nehezen érhető tetten benne. Az Énekek Éneke akkor kerülhetett bele a kánonba, amikor kimondták, hogy nem is érzéki könyv, hanem fennkölt mély szellemi tartalommal rendelkezik. Az allegorikus értelmezés miatt.
 
4. Történeti és dogmatikai pontosság
 
Ez a kritérium egész egyszerűen annyit jelentett, hogy azokat a részeket, vagy könyveket, amelyekről a 300 év alatt bebizonyosodott, hogy pontatlanok és nem következetesek, azokat elvetették. Judit könyve például tele van történelmi pontatlanságokkal ezért (mivel Isten igéje igaz) nem is lehetett kánoni. Pál leveleit sokáig vizsgálták, hogy mennyire felel meg a régi írásoknak és emberi vagy isteni beszéd ezek alapján.
 
5. A tekercsek első fogadtatása
 
Ebben a kritériumban azt vizsgálták, hogy hogyan fogadták az iratot azok, akiknek konkrétan szólt. Amennyiben felismerték benne Isten igéjét, akkor egyértelműen annak tartották, hiszen a címzetteknek kellett a lehető legtökéletesebben felismerni ezt helyzetükből kifolyólag. A kritérium miatt nagy lendülettel kezdték el kutatni a későbbi nemzedékek, hogy annak idején milyen fogadtatása volt egy irtanak. Amennyiben egy könyvet az első hívek nem fogadtak el, akkor azonnal elvetették. Ez akkor volt kényelmetlen, amikor a lassú információáramlás miatt bizonyos helyeken nem ismerték azt, hogy egy könyvet eredetileg elfogadtak-e vagy sem és így ideiglenesen és ténylegesen kánoninak tartottak olyan könyveket, amiket máshol nem tartottak annak, egészen addig, amíg az egyházi hivatal tekintélye meg nem győzte őket.

Az ószövetségi kánon:
 
Az ószövetséget nagy részét egy az egyben kanonikusnak ismerték el, mivel állították, hogy igaz próféták írták (például Mózes a Mózes 5 könyvét). A Jásár könyve (Józs. 10: 13) vagy Az Úr harcainak könyve (IV. Móz. 21: 14) nem került bele a héber kánonba bizonyítja, hogy nem az irat keletkezésének az idejétől, korától függött a bekerülése. A héber kánon több száz évig készült, lehetetlen pontosan megmondani, hogy kik, mikor és milyen változtatásokat végeztek rajta. Az bizonyos, hogy nem a héber nyelvezet dönti el, hogy egy izraeli irat kánoni-e vagy sem, hiszen, Ezsdrás (4: 6-8, 18; 7: 12-16), Dániel (2: 4-7: 28) és Jeremiás tekercseknek bizonyos részei arám nyelvezetűek, és vannak, viszont oly héber nyelvezetű tekercsek, amelyek nem kerültek bele a kánonba. A héber és az arám nyelvezet között nyelvjárásbeli különbség van, a héber északnyugat sémi (akárcsak az ugariti /Ras-Samra/ vagy a moábita és a föníciai /Mésa-kő/), az arám pedig észak sémi (akárcsak az aromita/emoreus). Ezen kívül dél sémi az arab és az etióp és kelet sémi az akkád, amit a babiloni birodalomban is használtak.
 
A hitelesség kérdését nehezíti, hogy a héber írás quadrát írás volt, amelyben nem voltak magánhangzók, szógyökök jelöltek egy-egy fogalomkört, a magánhangzókat később, a VI. századtól punktációval (pontozással) rögzítették bele a szövegekbe, ezek a rögzítések pedig kilenc féle különböző hagyományt képviselnek a kiejtésre és a magánhangzókra nézve. A legelterjedtebb az askenázi és a szefárd. A hitelesség kérdéseit a szerzőséggel kapcsolatban tovább nehezíti, hogy egyetlen bibliai könyvről sincsenek autografák (eredeti iratok), mivel a papiruszok és a pergamenek megsemmisültek, a papír csak a XV. században szorította ki a pergament, bár írtak rá már a XIII. századtól.
 
A héber kánon, már i.e. 400-ban teljes volt, igaz, hogy a 24 könyvet a kereszténység 39-nek értelmezte. Az eltérés abból adódik, hogy a zsidó vallásban a Királyok, a Sámuel és a Krónikák tekercseit nem kettő, hanem egy résznek tekintik, ehhez jön még, hogy a tizenkettő kisprófétát szintén egynek tekintik, akárcsak Jeremiás siralmait Jeremiás könyvével. Továbbá Ezsdrás-Nehémiás és a Ruth –Bírák is egynek számított.
 
A kanonizáció következetlensége ott is tetten érhető, hogy amikor az újszövetség idéz a héber kánonból, azt felhasználták arra, hogy ezzel igazolást nyerjen az ószövetség, ha viszont az újszövetség idézett más, nem kanonikus műből úgy mintha az hiteles volna, akkor a tekintély kritériumának a hiányára vonatkozva nem fogadták el azt a művet, amiből idéz, ám magát az idézetet mégis kanonikusnak fogadják el, csak, mert az újszövetségben van. Ilyen ószövetségi nem kanonikus idézetek például: Júdás levele 9 és 14. és a II. Tim. 3: 8.
 
Jézus konfliktusairól azt állították, hogy Jézus sohasem a héber kánont, hanem csak a zsidó tradíciót utasította el, hivatkozva a Jn. 10:31-36-ra. Az ószövetség hármas tagolása először Jézus Sirák könyvének az előszavában található, amit a zsidó szerző unokája írt oda a görög fordításához 132-ben. Philón alexandriai zsidó tudós, aki Jézus korában élt, tudott az apokrifekről, nem tekintette kánoninak őket. Ennek ellenére a többi alexandriai zsidó, akik szintén nem tekintették kánoninak az apokrifeket, mégis bele tették a Septuagintába, amit a hagyomány szerint ők készítettek el.
 
Josephus Flavius szerint Malakiással fejeződött be a kánon, ezt a véleményt a Talmud is megerősíti, amely szerint a Szentlélek elhagyta Izraelt Nagy Sándor idejében, tehát az utána keletkezett könyvek nem lehetnek kánoniak. Az Ószövetség legrégebbi keresztény kánonját Melito, Szárdisz püspöke szerkesztette egybe, 170 körül. Az általa készített listát vette alapul Eusebius, amely a vitatott Eszter könyve kivételével az összes ószövetségi könyvet tartalmazta, ha feltételezzük, hogy Jeremiás siralmait beszerkesztették Jeremiáshoz és Nehémiást Ezsdráshoz.
 
Origenész kánonlistájában szerepel a mai, ismert, teljes kánon, csak éppen egyel több, mivel Jeremiás levelét is tartalmazza. Athanasius kánonlistájában még eggyel többet találunk, Báruk tekercsét, viszont Eszter könyve megint eltűnik, ám Jeremiás levele változatlanul bent maradt. Hieronymus a mainak megfelelő kánonlistát közöl a Dániel kommentárjában. Jól látható, hogy a nagy befolyással rendelkező emberektől függ, hogy mi Isten ihletett műve. A nem kanonikus Ószövetségi könyvek, általában i.e. 200 után keletkeztek. Vallásos, „eredetileg” nem kanonizált könyvek: Jubileumok könyve, Aristeias levele, Ádám és Éva könyve, Ésaiás mártíromsága, I. Énokh könyve, A tizenkét pátriárka testamentuma, Mózes mennybemenetele, A szibillai jóslat, II. Énokh könyve, II. Báruk, III. Báruk, III. Makkabeusok, IV. Makkabeusok, Salamon zsoltárai, 151. zsoltár, Bölcsesség könyve, Jézus, Sirák fia könyve, Tóbiás könyve, Judit könyve, III. Ezsdrás könyve, I. Makkabeus könyve, II. Makkabeus könyve, Báruk 1-5 fejezet, Báruk 6. fejezet, IV. Ezsdrás, Eszter 10: 4-16: 24, Dániel 3: 24-90, Dániel 13. fejezet, Dániel 14. fejezet,  Manassé imája.
 
Az újszövetségi kánon:
 
Az újszövetségi kánon még képlékenyebb volt, mint az ószövetségi. Irenaeus püspök (kb.180) kánonismerete szerint a Jakab levél és a Zsidókhoz írt levél nem tartozik a kánonba. A Muratori kánontöredék tartalmaz megjegyzéseket, az eggyes tekercsek keletkezésének a körülményeiről. A Muratori kánostöredék a II. század végén keletkezett, bár némelyek a IV. századra teszik. (Dr. Geoffrey Mark Hahneman, Sundberg) 1740-ben kerül napvilágra, egy VIII. századi kódexből, hibás latin írással. Nevét Ludovico Antonio Muratori-ról kapta. A kánonja nem tartalmazza a zsidó levelet, Jakab, Péter leveleit, és János 3. levelét sem. Tartalmazza viszont Bölcsesség könyvét, Péter apokalipszisét, Hermász pásztorát. A kánon tehát alakul. A töredékből megtudhatjuk, hogy Pál neve alatt hamísítottak levelet Marcion ellen, ezért ezeket már ott külön kezeli, bár tartalmazza (laodiceabeliekhez és alexandriabeliekhez). A töredék említi, hogy Lukács a maga neve alatt írta evangéliumát (azért valószínű, hogy nem a II. században keletkezett, mert evangélistákról csak később írnak, de a kutatók, nem-e miatt tartják későinek). A töredék szerzője ismeretlen, a második századra, azért helyezik, mert említi Hermasz Pásztorát, és azt a második századra helyezik. A töredéknek hiányzik az eleje és a vége. Vajh miért? Valentinus és Basilidés nevei után abba marad a töredék. Az elején Mátyás evangéliuma szerepelt. A Codex Baroccio i.sz. 206-ból származik, az Eszter könyve és a Jelenések könyve kivételével, mind a most használatos 66 tekercset tartalmazta. A nyugati ólatin fordításokból hiányoznak a Zsidókhoz írt levél, a Jakab levél és Péter első levele, ezek keleten voltak ismeretesek, a keleti ószír fordítások pedig általában nem tartalmazták a Judás levelét, János második és harmadik levelét és a Jelenések, szemben a nyugati kánonismerettel. Origenész (kb.230) összeilleszti a keleti és a nyugati listát, mindkét irányba megcáfolva a levelek hamisságát. Eusebius (kb.340) listája nem egyezik meg Origenészével, mert a Zsidókhoz írt levelet ismét kihagyja, Cyrillus (kb.370) elfogadja Origenész kánonját, kivéve a Jelenéseket. Eusebius hat könyvről állítja, hogy vitatott. Az első „teljes”, a maival megegyező kánonlistát, amely mind a 27 tekercset tartalmazza, keleten Athanasius püspök teszi közzé a 39. számú húsvéti levelében, 367-ben. Nyugaton ugyanezt a 27 tekercset elfogadja Hyeronimus és Augustinus. A hippói zsinat ezt már hivatalosan rögzíti 393-ban, majd a 397-es és 419-es karthagói zsinatok megerősítik ezt. Azzal, hogy kimondták hivatalosan, hogy mi kanonikus és mi nem, ezzel a mai napig érvényben levő döntést hoztak.

A nem kanonizált, vallásos újszövetségi könyvek: Tamás evangéliuma (I. Század), Péter evangéliuma (II. század), Egyiptomiak evangéliuma, Mária eltűnése (IV. század), Nikodémus evangéliuma, Barnabás evangéliuma, Fülöp evangéliuma, Péter cselekedetei, János cselekedetei, András cselekedetei, Tamás cselekedetei, Pál cselekedetei, Máté cselekedetei, Taddeus cselekedetei, Jézus levele, Pál levele Senecához, Péter apokalipszise, Pál apokalipszise, Tamás apokalipszise, István apokalipszise, Az ál-Barnabás levele, II. Kelemen levél, Hermas pásztora, Didaché, Pál és Tekla cselekedetei, Laodiceaiakhoz írt levél, Zsidók evangéliuma, Polycarpus levele a filippibeliekhez, Ignatius hét levele, A Tamás-akták gyöngyhimnusza, A János-akta Krisztus-himnusza, Poimandrész, Mátyás hagyományai, Az ebioniták evangéliuma, Az Igazság evangéliuma.
 
Vitatott (antilegomena) ószövetségi tekercsek:
 
Eszter, Példabeszédek, Prédikátor, Énekek éneke, Ezékiel.
Eszter tekercse: Azért tekintették világinak, mert Isten neve nem szerepelt benne. Ennek a tekercsnek az alapján tartják a zsidók a purim ünnepet, amely Isten szabadításáról szól.
Példabeszédek: Azért támadták, mert tele van ellentmondásokkal. Példa: 26: 4-5
Prédikátor: Azért tekintették világinak, mert pesszimistának tartották, amíg fel nem fedezték, hogy az író hogyan jut el Istenhez.
Énekek Éneke: Azért támadták, mert túl érzékinek tartották, amíg észre nem vették a házasság szentségét benne, és a „kezdetektől” benne levő szellemi alkalmazást.
Ezékiel: A mózesi törvényekkel ellentétesnek vélték, amíg ki nem derítették, hogyan lehet beleilleszteni.
 
Vitatott (antilegomena) Újszövetségi tekercsek:
 
Zsidókhoz írt levél, Jakab levele, Péter 2. Levele, János 2. és 3. levele, Judás levele, Jelenések könyve.

Zsidókhoz írt levél: Anonim irat. A szerző ismeretlensége miatt támadták, amíg „be nem látták”, főleg a keleti egyházban, hogy Pál a szerzője. Később kiderült, hogy mégse Pál a szerzője, és az is, hogy egyik apostolhoz sem köthető, mégis benne maradt a kánonban. Vitatták azért is, mert eretnek nézeteknek adhatott táptalajt. Hol ki, hol bekerült a kánonból, ba. Egyesek egházrészek szerint Barnabás írta. A korai időkben sem Lyonban, sem Rómában, sem Karthagóban nem tartották Pálénak.

Jakab levele: A szerző ismeretlensége miatt támadták, amíg „be nem látták” hogy apostoli, és a legfőbb támadási ok az volt, hogy a cselekedetekből való megigazulás tanítása ellentétben áll Pál hit általi megigazulás tanításaival, amíg „be nem látták”, hogy nem áll ellentétben (Luthernek is sok gondja volt a Jakab levéllel).
Péter II. levele: Az első Péter levél eltérő stilisztikával rendelkezik, ezért kétséges volt a szerzősége. Római Kelemen bizonyította a „hitelességét”.
János II. és III. levele: Szerzői bizonytalanság. A szerző presbiternek nevezi magát és nem apostolnak, ám mivel az I. Péterben is presbiternek nevezi magát a szerző és arról úgy döntöttek, hogy apostoli irat, ezért ezeknél sem lehetett ez a kizáró ok. További érv volt mellette: senki sem mert volna János apostolon kívül presbiterként bemutatkozni az első században Kis-Ázsiában. Mivel a János apostol II. és III. levelében konkrétan presbyterosnak nevezi magát a szerző, ebből nem azt a következtetést vonták le, hogy azokat sem János apostol maga írta, hanem azt hogy a többit is János apostol írta, aki alázatosan presbiternek nevezte magát.
 
Judás levele: Támadták, mert apokrif művekre utalt. Idéz Énókh könyvéből (14-15. vers). Ám mivel Pálnál elfogadták az idézetet (Apcsel. 17: 28, I. Kor. 15: 32, Tit. 1: 12), itt is elfogadták később.
 
Jelenések könyve: A jelenések könyve is Efézusból terjedt el. A János evangéliuma és a Jelenések között nagyon jelentős szókincs és stílusbeli különbségek vannak, amik kizárják az azonos szerzőséget. A III. század közepéig nem mindenki által elfogadott tekercs. Dionysius alexandriai püspök azért ítélte el a hitelességét, mert a montanisták eretnek irányzata erre alapozta a millenista nézeteit. Tévtanok és szekták táptalaja volt, amíg ezeket meg nem cáfolták sorban, addig vitatott volt.
 
Létezik rengeteg olyan könyv, amelyet egységesen elvetettek (pszeudoepigrafák) kb. 17 ó és 280 új szövetségi tekercs. Léteznek Apokrifok, amelyeket egyesek tartottak kánoninak.
 
Utókanonizáció: a katolikus bibliában több olyan is van, amely nincs a protestáns bibliában, és amelyeket később kanonizáltak, emeltek át az 1546 tridenti zsinat véleménye alapján az apokrifek közül az addigi bibliai gyűjteménybe. A Tamás evangéliumát azért nem fogadták el, mert gnosztikusnak tartották, a Péter evangéliumát doketikussága miatt nem fogadták el.

A hozott döntések kihatással vannak a mára.