Tarnóczy Szabolcs: A „páli fordulat” mibenléte, és hatásai
(„kifordítom, befordítom, mégis bunda a bunda” /magyar népdal/)
A szekularizált vallástörténelem ragályként elterjedt, hagyományos, kvázi „dogmája”, hogy Jézus tanítása csupán zsidó reformmozgalom maradt volna, ha nem lép fel a zseniális Saul rabbi (a későbbi Szt. Pál apostol), és – a zsidóktól való üldöztetések hatására – nem alakítja szellemileg és szervezetileg új vallássá (Egyházzá) e kezdetben jelentéktelen szektát. Ezt a folyamatot szokás „páli fordulatnak” nevezni; voltaképpeni csírája, a mintegy 300 évvel későbbi, úgynevezett „konstantini fordulatnak”, mely után a kereszténység lassan, de biztosan világhatalmi tényezővé kezd válni.
Meggyőződésünk, hogy a „páli fordulat” fentebbi értelmezése téves, pontosabban féligazság. Állításunk szerint – az Evangéliumok tanítását figyelembe – véve sokkal inkább kell „jézusi fordulatról” beszélnünk. A zsidó és a keresztény vallás kontinuitását valló fundamentalista keresztények tévesen értelmezik Jézus erre utaló szavait, kiragadva azt teljes tanításának kontextusából, összefüggéseiből.
„Nem eltörölni jöttem a törvényt (Tórát), hanem betölteni (beteljesíteni)” – mondja Jézus a Mt 5, 17-ben, majd hozzáfűzi: „amíg a menny és a föld elmúlnak, a törvényből egy „i” betű, vagy egy vesszőcske sem múlik el”…, „ha tehát valaki a legkisebb parancsolatok közül egyet megront, és úgy tanítja az embereket, azt a mennyek királyságában a legkisebbnek fogják nevezni”. E szöveg helyes megértéséhez azonban feltétlenül szükséges a Mt 22, 36-40 megértése: „Tanító, melyik a törvényben a legnagyobb parancsolat? Ő így felelt: „Egész szíveddel, egész lelkeddel és egész gondolkodásoddal szeresd Istenedet, az Urat! Ez a legnagyobb és az első parancsolat. A második hozzá hasonló: Úgy szeresd felebarátodat, mint magadat! E két parancsolaton fordul meg (függ, foglalja magába, tartalmazza) az egész törvény és a próféták is.”
Minden kétséget kizáróan bizonyítható, hogy Jézus megváltoztatta a mózesi törvény egyes rendelkezéseit, mégpedig két, egymással ellentétes irányban. Egyes törvényeken szigorított, másokon ezzel szemben enyhített. (Például szigorít a válás kérdésében /Mt 5, 31/, vagy a szülők iránti tisztelet törvényén /Mk 7, 11/. Ellenben enyhít a házasságtörésért járó szankciók /Jn 8, 3/, a szombat nyugalmának /Mk 2, 27/, vagy az áldozat-bemutatás esetében /Mt 9, 13./) Amit a válási, szigorító korrekció esetében /Mt 19, 8/, indokképpen megfogalmaz, az értelemszerűen alkalmazható, és az alkalmazandó az összes többi esetre is: „Mózes keményszívűségetekre tekintett, mikor megengedte nektek, hogy elbocsássátok feleségeiteket, kezdettől fogva azonban nem volt ez így”. Vagyis a Mester az Isten szívünkbe teremtett, úgynevezett természeti törvényére hivatkozik, melyről szent Pál apostol is beszél a Római levélben (Rom 1, 20). Nagyon fontos momentum, hogy nem Jahve, hanem Mózes tett engedményt, értelemszerűen Jahve örök, egyetemes akarata ellenére!
Mindezekből világosan kitűnik, hogy Jézus egészen mást ért a törvény fogalmán, mint a zsidó hagyomány, s a szent iratok. Hogy „nem eltörölni jött a Tórát”, ez csupán annyit jelent, hogy tanítása nem törvény-nélküliség. Jézus tehát nem csak a farizeusok helytelen törvény-értelmezését bírálta, hanem magukat az egyes szabályokat is, még pedig az Istenfiúság teremtői jogán! (Mt 12, 8)
Ám ez azt is jelenti, hogy a keresztény szellemnek csupán bizonyos alapelemei azonosak a zsidó hagyománnyal (mint ahogyan archetipikusan, alkalmasint más valláséival is), más alapelemei viszont antagonisztikus ellentétben állnak vele. Vagyis az úgynevezett „zsidó-keresztény” értékrend mellett – ha már mindenképp ragaszkodunk e képtelen fogalomhoz – éppúgy beszélnünk kell ”keresztény-iszlám”, „keresztény-buddhista”, vagy „keresztény-hinduista” értékrendről is.
Saul rabbinak – állítása szerint – megjelent a feltámadt Krisztus. Többször is beszámol eme misztikus élményéről, de sohasem tesz arra utalást, hogy ennek során Jézus verbálisan tanította mindazt, amit többi apostolának három éven át, igyekezett átadni. Viszont Pál megemlíti, hogy élménye után nem az apostolokhoz ment tanulni Jeruzsálembe, hanem 3 évre Arábiába távozott (Gal. 1, 17-18). Vajon ott csupán remeteként elmélkedett? Eszméiből kiindulva nagyon valószínűnek látszik, hogy a sivatagban vándorló, vagy barlangi remeteként tanító szektás, gnosztikus zsidókkal került kapcsolatba, akik tanításából merítve, Krisztusra alkalmazta a helyettes megváltás tanát. Mint fentebb említettük, Jézus keményen ostorozta a zsidó áldozat-kultuszt, azt is kiemelve, hogy a templom e helyett az imádság helye. (Mt 21, 13). Ezzel szemben Pál a pogány korból fennmaradt, barbár, és értelmetlen ószövetségi állatáldozatok képletébe egyszerűen behelyettesíti Jézus kereszthalálát, mint tökéletlenek helyett a tökéletest, de szükségest. Kétségtelen, hogy magának Jézusnak is volt néhány utalása gyilkosait is szeretni tudó, ezért saját halálát is elviselő magatartása (és feltámadása!) ránk gyakorolt megszabadító hatására. Csakhogy az ő gondolatrendszerében ez nem Jahve átkát, haragját változtatja kegyelmi áldássá, hanem bennünket ébreszt új felismerésre (vétkeink ellenére szeret az Isten!); megszabadítva az áteredő bűn okozta tévelygések és gonoszság rabságából. Ez az értelmezés vitathatatlanul oly messze esik Pálétól, mint Makó Jeruzsálemtől!
Végeredményben elmondhatjuk, hogy míg külsőségekben, formailag Pál apostol határozottan szakít a hagyományos, zsidó vallásossággal; valójában visszatért annak belső logikájához és szellemiségéhez, alapvetően szembefordulva a Messiás szándékával. Jézus Evangéliuma (örömhíre) ugyanis abban állt, hogy az Ószövetség biteista istenképét megtisztítva a bosszúálló Jehova alakjától, a végtelenül, és korlátlanul szerető Abba (Apuka) boldogító jelenlétét hirdette az emberi lélekben, tanítványai önmagukat egymásért is feláldozni tudó szeretetében. Jézus látásmódja szerint az Atya belátást és ráhallgatást vár az gondolkodásmódjában újjá születő embertől. Vagyis Isten „uralkodásának” lényege, hogy az embert önfeláldozó szeretetével, önmagát is kiszolgáltatva szolgálja. Ugyanezt kéri szabad akarattal megáldott teremtményétől, akit a maga képére alkotott: Az ember istenszeretetének nincs más módja, formája, mint az istenivel analóg, korlátlan felebaráti szeretet, még ellenségei iránt is. Az Úr szociális modellje tehát egy feje tetejére állított piramishoz hasonló, melyben mindenki szolgája hordja a teljes közösséget; Pálé, ezzel szemben – az ószövetség bitesista istenképéből kiindulva – egy hagyományos piramishoz, melyben a lent lévők engedelmeskednek, a fennlévők engedelmeskedtetnek. Ráadásul Pál azonosul a Jelenések könyvének eszkatológiukus mondanivalójával: Az üldöztetések türelemmel viselése abban nyeri el végkifejletét, hogy az idők végén a bosszúálló Jehova kérlelhetetlenül megtorolja népe szenvedéseit. Aki bennünket is engedelmességre kényszerit, mennyivel inkább kemény kézzel fog bánni azokkal, kik még nálunk is gonoszabbak voltak, és ellen álltak akaratának! Ez a hierarchia, vagyis az alávetettség, illetve fölé rendelés modellje. A szeretetben („mert az Isten szeretet” 1 Jn 4, 8) csak szolgáló életadás van; a hierarcikus uralkodásban, a jutalmazás mellett, szükségszerű büntetés is. Pálnál az Atya aktív büntető, Jézusnál a bűn magában hordozza a szabadon bűnöző büntetését. Aki szabad akaratából elzárkózik Isten szeretetétől, ezzel önmaga zárja ki magát az üdvösségből, saját, végleges lelki halálát okozza. A két modell antagonisztikus ellentétben áll egymással. Ezért is lehetetlen beszélnünk zsidó-keresztény kulturális, szellemi kontinuitásról.
Jézus tanítása bizonyságot tesz arról is, hogy ezen a földön, minden uralkodásra alapuló világi, vagy egyházi hatalom strukturálisan a Sátántól való, az volt- és az is marad mindig. (Nyilvánvalóan az áteredő bűn következménye ez. /Ősátok: I. Móz 3, 16 B/). Isten országa (menynek megkellene valósulnia a szerető Egyházban is) az erőszak-, és uralkodásmentesség világa ( Ján 18, 36)! Pál ószövetségi, biteista istenképével könnyen összeegyeztethető, hogy egy világi uralkodó istentől nyerje legitimációját. (Róm 13, 4) Ezért mondhatjuk, hogy a páli teológia teremtette meg a ”konstantini fordulat” lehetőségét, fektette le eszmei alapjait; ezáltal szemitizálódott újra kereszténységünk. Azonban, ennél sokkal megdöbbentőbb felismerés az ószövetségi és páli elvrendszer újkori kihatása: Igazolhatóan ez a szellem teremtette meg mind a nácizmus, mind a cionizmus elméleti alapjait!
(Természetesen tudatában vagyunk annak, hogy elsősorban a kereszténység egyháztörténelmében mutatható ki az Ószövetség, és ennek páli adaptációja, gyakorlati hatásai. Ezek nélkül a középkor egyetlen Krisztus tanításához méltatlan jelensége sem nyerhetett volna ideológiai legitimációt. Sem a vallás- és keresztes háborúk, sem az eretnek- és a boszorkányégetések. De éppígy megindokolhatatlan lett volna a jogos önvédelem, a magántulajdon védelme, az emberek alá- és fölérendelésének, vagy a szociális igazságtalanság gyakorlata. Mindennek elvi megalapozása pusztán a négy Evangélium alapján képtelenség. Ez cáfolhatatlan, s rég ismeretes. Sajnos a keresztények döntő többsége mai is hisz a jogos önvédelem démoni eredetű, szemita tanításában. De e tévesztő szellem még a legjámborabb kegyesség területeit is megfertőzi: Külön tanulmány tárgya lehetne, hogy a páli helyettes-megváltás hamis tana hogyan él tovább azon keresztények gondolkodásában, akik szenvedéseiket felajánlják nemes szándékokra! Persze világos, hogy Jézus Lelke szerint a kérő imák fogalmát is teljes egészében újra kellene értelmeznünk. De ehhez képest sokkal megdöbbentőbb az a hiedelem, hogy saját testi-lelki kínjainkat felajánlva, ez effektív pozitív hatást gyakorol valaki másra! Ugyanolyan mágikus jelenség ez, mint az orvostudományból ismert placebo hatás pszichoszomatikus hatásmechanizmusa.)
A nemzeti szocializmus fajelméletének forrása kétség kívül és egyértelműen az Ószövetség. Ahogy Jahve a történelemben népet választ magának, azt megszenteli, hogy az emberiség egésze számára közvetítse az isteni kinyilatkoztatást és üdvösséget; ugyanezt a szerepet képzeli (germán vezetéssel) a felsőbbrendű árja faj. Ha az Ószövetségben egyszerűen behelyettesítenénk a „zsidó nép” helyett a „germán nép” kifejezést, felcserélhető lenne a náci ideológia párhuzamos szövegeivel. Hitler pontosan úgy járt el, mint szt.Pál apostol, külsődlegesen, formailag élesen szembefordult a zsidó ideológiával, azonban szellemiségének „lényege ugyanaz a felsőbbrendű, isteni kiválasztottság, és transzcendentálisan legitimált önvédelemi erőszak maradt. Józsué és Hitler ugyanazon büntető Démon, Lucifer ostora.
Ennél azonban még sokkal érdekesebb a páli teológia tükröződése a cionizmusban. Utóbbi állítólag még a zsidó vallástól is független, nemzeti mozgalom. Ám ha ideológiájának legbelsőbb, szellemi lényegét vizsgáljuk, ez szétválaszthatatlannak tűnik, az ősi szemita vakhit elemeitől. Benne a szövetség, a honfoglalás és a szaporaság ígérete, a hitetlenekkel való leszámolás, és a világuralom valamennyi mozzanata fellelhető. Persze található ebben vallások feletti, archetipikus motívum is, mely az egyetemes biteizmus fontos alapeleme. Ez a bőséges boldog aranykorok, és a megpróbáltatások korszakainak váltakozása. Amikor az ember eltér az eredeti isteni rendtől, eljön a mennyei bosszú ideje. Ez aztán újbóli megtérésre kényszeríti az embert, amelynek jutalmaként végül elnyerheti az üdvöt. (A magyar irodalomban szép visszatükröződését találjuk e logikának a Himnuszban. A dicső múlt ecsetelése után: „Hajh, de bűneink miatt / Gyúlt harag kebledben, / S elsújtád villámidat / Dörgő fellegedben”… Csodálatosan szép vers, ám ne feledjük, mindez teljesen idegen Jézus tanításától! /Lk 13, 2-5/) A zsidóság éppígy azt gondolja, hogy megpróbáltatások mindig akkor érték, ha eltért a szőrszálhasogató mózesi törvények aprólékos betartásától. Ekkor az Úr ellenségei kezébe adja őket, hogy nyomorukban újra megtérjenek, s végül mégis megsegítse őket, lábaik alá alázva ellenségeiket. Izaiás messiási jövendölései itt kollektív értelmet nyernek, a nép megváltó szenvedése hozza meg Isten szemében a túlélő, szent maradék számára a bűnbocsánatot, és az emberiség többi része feletti uralkodói jogot. Ami tehát a páli ideológiában az áldozati kereszt és a vér kiengesztelő- és kegyelmi forrásokat megnyitó, mágikus ereje, ugyanezt a szerepet tölti be a zsidóság ideológiájában a soá (holokauszt). Ezáltal kvázi megfizették Jehovának bűneik árát, törvényhűtlenségük adósságát, és éretté váltak megváltó küldetésük (világuralmuk) szent feladatának beteljesítésére.
Végeredményében téziseinket így összegezhetjük: Saul rabbi, a Damaszkuszi úton aligha (csak) a feltámadt Krisztussal találkozott. Azzal is, aki Jézus szerint atyja a farizeusoknak (Jn 8, 44) Ezért ez a damaszkuszi élmény oly módon hatott ki az emberiség világtörténelmére, hogy közvetett hatásaiban a végidők válságába sodorta egész földünket. Pál fordulata kétszeres, vagyis látszólagos: Szükségszerűen vezetett a jézusi megváltó tanítás elrelativizálódásához, újra szemitizálódásához. Deszakralizálta, profanizálta, szekularizálta Isten Fiának mennyei-eredetű, transzcendens szeretet-üzenetét
TARNÓCZY SZABOLCS.