Forrás: http://www.lutheran.hu/ujsagok/lelkipasztor/l970203.htm
Felmerülhet ez a kérdés, amikor kezünkbe vesszük a Teológiai Irodalmi Egyesület első kiadványát, Rudolf Bultmann: Jézus Krisztus és a mitológia című könyvét.
Az első és spontán válasz ez: szinte véletlenül. A legkisebb, legrövidebb, és ennek következtében a legolcsóbban kiadható könyvecske volt a szóba jöhető, rendelkezésre álló fordítások közül. Ez pedig nyomós ok egy fiatal, hogy ne mondjuk, in nascitur, éppen születőben lévő egyesületnél. Így, ha volt is némi hezitálás, ingadozás, fontolgatás Bultmann műve és egy másik, terjedelmesebb mű között, végülis a kisebb, rövidebb, olcsóbban kihozható érv esett nagyobb súllyal a latba.
A második s már méltányosabb válasz a kérdésre az, hogy ha könyvsorozatot terveznek evangélikus tanárok és hallgatók ilyen címmel: Teológiai gondolkodók, akkor senki sem vitathatja el, hogy Bultmannra az elsők között kell, mint ilyenre gondolnunk. Ha az evangélikus (lutheránus) teológia — hála Istennek! — gazdag is teológiai gondolkodókban, annyira azért mégsem, hogy R. Bultmannt elhanyagolhassuk.
Éppen ez a “hanyagolás”, “pazarlás” döbbentett meg engem, amikor a '93/94-es tanévben 3–4–5. éves teológiai hallgatók körében a 20. század nagy teológusaival és teológiai problémáival foglalkozva Bultmannra került sor. Kimondva–kimondatlanul az van a köztudatban, hogy Bultmann feketelistán, az eretnekek listáján szerepel.
Van egy olyan egyháztörténeti szemlélet, amely azt vallja, hogy az igazság mindig az eretnekek oldalán volt. Ha talán ezt így nem is vallják azok a kiváló tudósok, akik abban a kötetben írtak, amelyet Hans Jürgen Schultz szerkesztett, és a Kreuz Verlagnál jelent meg 1968-ban, s amelynek a címe: Az eretnekek igazsága (Die Wahrheit der Ketzer), de mindenesetre az eretnekek sora benne Jézussal kezdődik, és természetesen Luther sem hiányzik.
1988-ban ismét egy olyan kötet jelent meg, amelynek szerkesztői és szerzői a másképpen gondolkodók, a teológiai alternatívok igazáért szállnak síkra. Ellentervezetek (Gegenentwürfe) címen 24 olyan keresztyén teológus életét és teológiáját mutatja be a Piper kiadónál megjelent könyv — megintcsak kiváló szerzők tollából —, akik egy másféle teológiát műveltek és ezért az egyházzal, egyházukkal konfliktusba kerültek. A könyv bevezetése ezt a címet viseli: A teológia története, mint a konfliktusok története. Itt szinte a sor elején Athanaziusz áll, de Aquinoi Tamás, Luther, Kierkegaard, Teillhard de Chardin és Rudolf Bultmann is sorra kerül. A szerzők között pedig: Moltmann, Pannenberg, Congar, Schillebeeckxt — a számunkra legismertebbek.
Rudolf Bultmannról egy római katolikus dogmatika professzor ír, Gotthold Hasenhütte. Tanulmányának ezt a címet adta: Igazság, amely konfliktusba került az egyházzal… A mottó pedig, amit a szerző a fejezet elé tűzött, Ernst Blochtól származik: “A keresztyénség eretnekeket produkált, és ez a legjobb, amire csak képes egy vallás”. A mottó után pedig legelőször is azt állapítja meg a szerző, hogy az egyháztörténet arról tanúskodik, hogy alig volt olyan jelentős teológiai gondolkodó, akit saját hitközössége, egyháza, felekezete ne nevezett volna eretneknek, aki megúszta volna enélkül a vad szemrehányás nélkül.
Dehát miért van ez így? Azért, mert az eretnek tulajdonképpen “valamiféle veszedelmes emlékeztetés és figyelmeztetés” be-nem-váltott ígéretekre, reményekre, várakozásokra. Olyan ígéretekről, reményekről, várakozásokról van szó, amelyek eredetileg, a közösség eredetekor, a gyökérnél felismerhetően, jól láthatóan ott vannak, de a történelmi fejlődés folyamán kihullanak, betemetődnek, veszendőbe mennek.
Az ún. eretnek ezt a be nem váltott, s veszendőbe ment ígéretet, reményt, várakozást reklamálja. Éspedig pontosan azért reklamálja, mert a mindenkori aktuális szituációra, azaz tehát saját koráéra akar feleletet adni.
Tehát egyáltalán nem arról van szó, hogy az eretnek önkényesen eltérne attól, ami az ő közösségében általános érvényű, hanem csupán annak az érzésnek a kifejezője, amely a tudat küszöbe alatt kellemetlenül szorongat. Az ún. eretnek olyan transzformáló erő, amely által megszületik az új, egy történelmi korszakban a szükséges új. Általuk megy végbe egy hitközösségben az aktuális paradigmaváltás. Minden igazi eretnek azoknak az erőknek a kifejezője, küldötte, megbízottja, amelyek egy korszaknak és egy nemzedéknek az alaptalajából, a mélyéből törnek fel, és arra sürgetnek, hogy újuljon meg, és alakuljon át a hit és az élet. Az eretnek a “szája” annak a ki-nem-mondhatónak, még alaktalannak és formátlannak, ami a mélyben fortyog.
Ezzel a mélyben fortyogó, még alaktalan és alig kimondhatóval szemben viszont a fennálló és meglévő rend fennen hangoztatja jogát és igazát. Arra hivatkozik, hogy mennyire bevált és igaznak bizonyult évszázadokon keresztül az elmúlt időkben. A fennálló és meglévő rend, hivatal- és tisztségviselői meg akarják őrizni a nyugalmat, és mindent úgy, ahogyan van: a birtokon belüliséget, a hatalmi viszonyokat.
Az olyan élet azonban, amelyben nincsenek változások — halott. Csakis a változások közepette jut érvényre egy hitközösség identitása. A változatlanság őrzésében, a megmerevedésben éppen elvész, odalesz az identitás.
Az igazi, valódi eretnek új életet hoz a közösségbe, teremtő–kreatív erőket ébreszt fel. Van bátorsága ahhoz, hogy letörje azt a héjat és burkot, amelyet el kell távolítani, és nem sajnálja lehullani hagyni az öreg leveleket a fáról, hogy ezzel helyet készítsen az újnak a növekedéséhez. Ez egyaránt érvényes a hittartalom teoretikus kifejezésénél és a liturgikus gyakorlat terén.
Az orthodoxia és a herezis között folyó harc végighúzódik az egész egyháztörténeten. És mindaddig, amíg az egyháznak (bármelyik részének) van elegendő ereje a megújulásra, addig mindig lesznek eretnekek.
Az a nagy kérdés azután, hogy hogyan zajlik le a vita, az összeütközés a fennállóhoz, a meglévőhöz ragaszkodó többség, vagy csupán a hatalom birtokában lévő vezető kisebbség, és a szót kérő, igényt bejelentő új között.
Két alapmodell van, és ezek egyike szerint szokott lezajlani a vita, illetve összeütközés. Az egyik a testvéri beszélgetés, megbeszélés, eszmecsere. Dialógus egyenlők, azonos szinten állók között. Az ilyen dialógus eredményeként akár helyet is kaphat az új gondolat, értelmezés a hitközösség életében. Ilyesmi azonban rendkívül ritkán történt meg az egyház történetében. A másik modell az uralmi igény modellje, amely alárendeltséget, meghódolást, visszavonást követel, és engedelmességre kényszerít. S ha erre nem hajlandó az ún. eretnek, akkor kizárja, kimetszi magából a hitközösség az illetőt. Megesett azonban a történelem folyamán nem is egyszer, hogy a rövid távon legyőzött, végül mégis győzött hosszú távon, de mennyi szenvedés és micsoda károk és veszteségek árán!
És milyen sok ún. “legyőzött” vár még rehabilitásra, azaz, hogy a jogos ügy, amiért küzdött és szenvedett, valóra válhasson.
Hogyan érvényes mindez Bultmannra?
A második világháború után Rudolf Bultmann az Újtestamentum mitológiátlanításáról vallott véleménye ugyanolyan széleskörű nyilvános vitát váltott ki, mint 1990-ban Adolf Harnacknak A keresztyénség lényege c. előadássorozata, és 1920-ban Karl Barth Római levél kommentárja. Eredetileg ugyan 1941-ben tartott Bultmann a mitológiátlanítás témájáról előadást, ami nyomtatásban is megjelent, de a háborús évek meghosszabbították azt az időt, míg a hang elért a fülekbe.
Egyik oldalon sorban visszhangzott az elismerés. J. M. Robinson amerikai professzor szerint Bultmann gondolatait és javaslatait az egész világon úgy értékelik, mint a kor legjelentősebb teológiai megnyilatkozását.
Gogarten szerint a “mitológiátlanítás” (Entmythologisierung) kifejezés nem éppen a legszerencsésebb, de mégis éppen alarmírozó hatása miatt dicséretre méltó, “mert az egyház nagyon mélyen aludt”.
Bonhoeffer azt írja egy levelében 1942-ben, hogy Bultmann ki merte mondani, amit sokan magukba fojtottak: önmagát is ezek közé számítja, és bevallja, hogy az elfojtással nem tudták legyőzni a problémát. Bonhoeffer elismeri, hogy Bultmann nagy szolgálatot tett az intellektuális tisztaságnak és becsületességnek ezzel. Fatálisnak, végzetesnek érzi Bonhoeffer, hogy sokan valami hit-farizeizmustól indíttatva minden erejüket latba vetik az ellen, hogy a Bultmann által felvetett kérdéssel szembe kelljen nézni. Most már azonban — állapítja meg Bonhoeffer —, hogy az eddig elfojtott probléma nyilvánosságot kapott, beszélni kell róla, és feleletet találni rá.
Julius Schniewind szintén azt vallja, hogy “Bultmann olyan kérdést vetett fel, amelynek komolyságát egyetlen igehirdető sem vitathatja… A mitológiátlanítás ügye egyformán ügye Bultmannak és minden becsületes igehirdetőnek”.
Helmut Thielicke pedig a teológia lelkiismeretéhez szóló olyan drasztikus apellálásnak tartja Bultmann mitológiátlanítási programját, amilyenre régóta nem volt példa.
Ez az egyik oldal.
De volt másik oldal is természetesen, a vádlók. Voltak egyházi vezetők, teológusok és gyülekezeti tagok, akik a hit és az egyház rombolóját, tönkretevőjét látták Bultmannban. A támadások láttán egy köztiszteletben álló ügyvéd megjegyezte: Bultmann, ez a komoly, kegyes és tudós férfi nagy terhet vett a nyakába öregkorára ezzel a kérdésfelvetésével. Nem csak brosúrákat írtak Bultmann ellen, s nem csak sértegető leveleket küldtek a címére, hanem kis híja, hogy 1952-ben a VELKD (a Németországi Egyesült Evangélikus Egyház — Vereinigte Evang.-Lutherische Kirche Deutschland) egyetemes zsinata nyilvánosan el nem ítélte Bultmann teológiáját. Hogy ez mégsem történt meg, annak köszönhető, hogy Volkmar Hentrich, hamburgi püspök éjszakai órán templomi szószékről eskette meg a zsinatot, hogy eláll ettől a szándékától.
Azt azonban már senki sem akadályozta meg, hogy 1953-ban a VELKD püspöki konferenciája elítélje Bultmannt, és minden szószéken kihirdessék, hogy Bultmann mitológiátlanítási programja azzal a veszéllyel fenyegeti az igehirdetést, hogy megrövidíti, megcsonkítja, kicsorbítja annak tartalmát. A keresztyén tanítás tisztaságának megőrzése érdekében ítélték el Bultmannt, és ezzel félbeszakadt a párbeszéd vele…
Bultmannt lesújtotta egyházának felette kimondott ítélete. Szenvedett tőle. Hosszú éveknek kellett eltelnie, míg belsőleg felszabadult a nyomás alól.
1984-ben a Marburgi Egyetem, amelynek Bultmann több évtizeden keresztül professzora volt, születésének 100. évfordulója alkalmából rangos tudományos szimpoziont rendezett, és ezen D. E. Lohse püspök és professzor, az EKD (Evangelische Kirche in Deutschland) elnöke előadást tartott ezen a címen: “Rudolf Bultmann és egyháza”. Ez az előadás Bultmann személyét és teológiáját egyaránt végérvényesen rehabilitálta. Hiszen életében is, és halála után továbbra is olyan nagy hatást gyakorolt az egész protestáns teológiára, de semmivel sem kisebbet a katolikusra, hogy nem lehet őt mellőzni, figyelmen kívül hagyni, amikor a jelenkor teológiájáról van szó. 30 esztendőre volt szüksége a német evangélikus egyháznak ahhoz, hogy Bultmannal kapcsolatos álláspontját megváltoztassa, és elismerje őt saját teológusának.
Szüksége van-e Bultmannak prókátorokra?
Talán nem blaszfémia most Bultmannra alkalmazni azt a hasonlatot, amit — ha jól emlékszem — egy kegyes hívő a Bibliáról mondott, és körülbelül így hangzik: Ha ketrecbe zárjátok az oroszlánt, akkor lehet gúnyolni és sértegetni, és szüksége lehet ôrökre, akik efféle kavicshajigálástól megvédik. De nyissátok ki a ketrec ajtaját és engedjétek ki az oroszlánt, majd megvédi önmagát.
Ezzel a céllal készült Bultmann kis könyvének a fordítása a '93/94-es tanév tavaszán, hogy ne csak mi beszéljünk róla, hanem szólaljon meg önmaga!
Takácsné Kovácsházi Zelma
© Lelkipásztor, 1997 február